Cervantes nyomán szabadon)

(27.) CSALÓDOTT A SZEMÉTDOMBON

Fene tudja, én csak egy vén girhes ló vagyok, egyesek szerint se eszem, sőt még érzelmeim sincsenek, de én megsajnáltam a gazdám. A volt gazdám, hogyan fogalmazzak? Kié vagyok most tulajdonképpen?
A lovagot nem valószínű, hogy látom még az életben, a katalánnak nem kellek, még szép, hogy a vágóhídra nem adott be, már rég lókolbász lennék. A kovácsnak kellett volna a tanya, de állatok nélkül.
Amit nagyon sajnálok, hogy a katalánok elhajtottak. Egy szó köszönet, egy pofa zab nélkül. Pedig hát nekem köszönhetik, hogy az ellenséget legyőzték. Ha én nem rogyok térdre, lekaszabolja őket.
Zárják el, vágják le a fejét, de ne mutogassák, megalázó.
Ha én katalán lennék, felvezettem volna a győzőt, a lovat, Rocinantét, jómagam a főutcán, bemutattam volna a várparancsnoknak, és vetettem volna zabot neki. Magamnak.
Sőt, az utat, amelyiken járok, teleszórtam volna zabbal. Ehelyett elindítottak haza, étlen.
Díszistállót építtetem volna, a falu közepén arany bejárattal.
Ez a hála a katalánoknál…
Hálára ne számíts, ezt tanultam meg, későn. Dögróváson vagyok, fekszem a szemétdomon, kapartam a patámal magamnak valamiféle menedéket, de az eső mégis meges.
Kipucolhatták volna a körmöm, új patkót is adhattak volna.
Volna, volna, sería, signor.
Még a lovag törődött a legtöbbet velem. Rá-rászólt a szolgára, adjon nekem. Az, amit csak lehetett, a saját szamarának juttatott, az én zabom eladta feketén az ellenségnek.. Most mégis hord nekem titokban. Nem tudom, mit remél, csavaros a szolga észjárása.
Szóval nem tudom, kellene-e zab a bolondtól. A bolond gyilkostól. Felégette Katalóniát. Kivetkőzött magából, nem az volt, aminek mutatta magát. Vagy csak korábban nem vettem észre?
Azért egy tarisznya zabot küldhetne…

(28.) EXITÁL

Ebben az állapotomban egy jó van: senkitől nem függök. Illetve: ha Panza errefele settenkedik egy marék zölddel, annak örvendek, de nem vagyok lekötelezve neki. Ha jön, jön, magáért teszi. Nekem nincsenek elvárásaim, nincs közöttünk más kapcsolat, csak a sok emlék. Ha nem hoz, megdöglöm. Megdöglöm úgyis.
Csak összeszedem még azokat az emlékeket, elemzem őket, nyugodtan tehetem, nem kell robotolnom. Haptákban állni egy bolond kénye-kedve szerint. Menni, amerre hajt. Sarkantyú, kardlapogatás. Itt most nyugodtan számba vehetem a hegedéseket az oldalamon.
Elmélkedhetem – mi az élet értelme?
Anyám teje… Emlékszem még ma is, miyen volt szopni a csecsét. Szaladni mellette lógós lóként. Aztán elszakítottak tőle, de adták a zabot, azt akarták, teljek ki minél hamarább, adjanak el busás áron. Aztán a szűkölködés ideje érkezett el, kivéve a hágatásokat, azokra újra meg újra felhízlaltak.
A zab. A színe, A háborúban nagy zabtáblákon mentünk keresztül. A szélben hullámzott, mint a tenger. Úgy mondják. Én sosem láttam, csak elképzeltem.
Egy nagy zöld. Mintha egy zöld lepellel vonták volna be a tájat. Zablepel.
Járni benne szügyig, kiszívni a kalászból az életet.
Ahogy az terjed az ereimben!… Terjedt.
Most meg már a hangyák járnak.
Bennem most valami kattan. Hadd mondjam tovább, amíg még lélegzem:
”Zab. Zab. Zabot! Za…”

és VÉGE