Ma nyolcvannégy éves Szilágyi István.
Nem nagy ügy, nem kerek évforduló, csak az egyik legnagyobb magyar író születésnapja.
Döng a föld, amerre jár, akkora. De metaforikusan is: mindig azt éreztem, a hegyek mozognak körülöttem, amikor a Helikonhoz mentem. Részben általa, neki köszönhetően értettem meg Weöres versét: „Egy / hegy / megy. // Szembejön a másik hegy. // Ordítanak ordasok: / Össze ne morzsoljatok! // Én is hegy, / te is hegy, / nekünk ugyan egyremegy.” Vele senki nem tudott szembejönni, vagy csak a láthatatlan dolgok, igaz, azok nagyon.
A Kő hull apadó kútba és a Hollóidő is ilyen „hegyes” könyvek: a nagyság érződik bennük folyamatosan, mintha hegyekből faragták volna őket, ahogy Michelangelo vágyott „hegyben dolgozni”.
Nagy erdélyi író, éppen abban, hogy csöppet sem erdélyi, ha az örökös önsajnálatot meg a falvédős történelemképzeteket nézzük. És az igazi színét ennek az erdélyiségnek: a konok, kemény tehetséget.
Egyszer nem fogadott el egy díjat, ez örökre megmaradt bennem. Nem érdekelték a milliók, sem a dicsőség, csak a saját fafejűsége. És ez azért, úgy látom, egyre nagyobb teljesítmény.

(2022. október 10. – szerző FB-oldala)