Kertész Imréről

Nekem a püspök- vagy céklalila (a zöldségek között sosem tudtam eligazodni) Kaddis az első igazi Kertész-könyvem. Sodornak a mondatai, és később nem értem, ugyan miért mondják néhányan, hogy „a gondolkodásmódja nem magyar”. Miért, a Kormányeltörésben magyar, kérdeznék vissza, mint egy fakanalas Jeanne d’ Arc. Az se magyar, és milyen jól teszi, hogy nem az!!!
Meg hát mi a magyar? Törzsöke fajának meg a temindenem. Dömdödöm is magyar, még mekkora! És Frakk, az se kutya! Dehogynem.
Mindenesetre ez az égetően szomorú könyv hozza meg a kedvemet Kertészhez. A Sorstalanság kétségbevonhatatlan remekmű, a Kaddis azonban egy darab melankólia, ahogy ez a beszélő a levegőben ásná meg a sírját, meg ahogy mindent eldob, a gyermekét is. Nem szívhangokra kell gondolni ilyenkor meg egyéb ilyen érzelgős politikai ügyletekre, hanem arra, hogyan veszít el egy ember mindent, mert kiderül, hogy a puszta létezése halálbüntetéssel jár.
„Radikális”. Szívesen mondok ilyeneket, pedig mindenki másképp radikális. De Kertész tudott az lenni többször is, végig, már a szellemi végig, úgy értem. Nagyon nagy író volt, vakmerő, kemény, kérlelhetetlen. Mert a magyarság nem valami tepertőspogácsa, hogy a kezünk melegedjen, hallod?! Hanem valami, ahogy egy másik nagy magyar könyvében mondják, ami kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.

Forrás: szerző FB-oldala