FERENCZI ILONA
NAGY A TE HATALMAD

Szellő sem lebben, fűszál sem moccan, csak a Nap tűz gyilkos elszántsággal, mintha mindent fel akarna, el akarna égetni. Karcsú, kemény asszony tart a hegynek, makacs ellenszegüléssel lódul dacolni a természettel. Szabályos rúgólépte a lélekben rejtőző önsanyargató alázat kivetülése. A leckét megtanulta. Nem társa, cselédje, rabja emberének. Akarnám, szeretném nincs, csak kell, muszáj, kötelesség. Még ölelkezéseikben sincs semmi felesleges mozdulat, gyöngédség, simogatás, csak a nyers ösztön, indulat szükségszerű kielégítése, s utána, mint elejtett gondolat, sodródik tovább a kötelességben. Talán azért nincs gyermekük, mert nincs a szeretet, a közvetlenség, a bizalom, amelyben megfoganhatna.
Bíró Borcsa viszi a terhét fel a hegyre, viszi a kannát vízzel, s a főtt ételt a kaszásoknak. Percet sem késhet, az a nagy fekete ember nagyon gőgös ember. Meredeken perzsel a Nap, fojtogató a rekkenőség, még több ránc szalad össze a szeme körül, amint az égre kémlel. – Jaj, vihar lesz, ítéletidő, messze még a kaszáló, magas a hegy! S viszi batyuját, gondját, acélozott léptekkel felfele, még sebesebben, hisz várja az a nagy konok fekete, ember. Varázslat ez, szél is támadt már, fűszál is reszket, sötétül az ég, sóhajt, felnyög, üvölt, csattan a jég, s még csak a derekáig ért a hegynek, ömlik is már, jég is koppan a korsó falán s a kosarán. – Istennel ne merj dacolni, aszszonyember, inti magát Biró Boris. Szénatartó a közelben, tán már van is bent valaki, odébb frissen vágott rendek, mindegy, muszáj most oda bemenekülni az ég haragja elöl. Belépve gyanúsan fülel, vaksin tekint körbe, a kinti tombolás nem engedi a lélegzet neszét a füléhez. Leengedi a batyuját, a cseppeket törli arcáról tenyerével. – Dicsértessék, szólal a hang a homályból. – Nagy üdö vagyun, jó hogy itt ért el, Borka.
– Mindörökké – rebegi az asszony –, te vagy az, Gyurkó?
Az hát, hogyne volna ő, a szelíd, a csendes, akinek halk szavú szenvedélyét ellökte magától azért a délceg, harsogó, konok, büszke fekete emberért. Gyurkó hza azóta is árva, s Borka gondolni sem mer rá, hogy csakis őt várja.
– Hogy vagy? – kérdi a szelíd, szőke ember –, rég nem váltottunk szót.
Rég, suttogja, s melegség leng a szíve körül, hogy amazt érdekli a sorsa, emberileg szól hozzá. Emlékek elevenednek, már benépesítik a szénaillatot, a szavak, jaj, a szavak egyre sutábbak lesznek! Az asszony már reszket, Istenem, nagy a te hatalmad, gyámolítja is már a szelíd, szőke ember.
Úgy adja oda neki magát, ahogyan öntudatlan boldogsággal világra születik a gyermek.
Megszűnik a vihar, a karcsú, kemény asszony libbenve megy a vizes sarjún tovább a hegynek. Ráncai kisimulnak, szívében virágot hajt valami megnevezhetetlen. És újra meg újra nekiindul a hegynek, és újra meg újra betér a szénatartóba. Nem a vihar űzi.
Hidegre fordul az idő…A nagyfekete ember egyre komiszabb. Nem tetszik neki, hogy virul az asszony. Komorságát a kocsmában hegyezgeti, egyre gyakrabban. Nem simul már a keze alá, nem hajlik alázattal Borcsa; a szeme fénylő, nem a régi, a szolga. Borgőzös indulata még jobban érzi a felé sugárzó dacot. Farkasbőr ujjasát kanyarítja a hátára, és felpattan a szekérre. A lovak közé vág az ostorral. A szél hátból kapja.
Egy ember jön Borisért.
– Odalent vannak, a szakadékban.
A lovak sötét vére összekeveredett az emberével, körös-körül mindent befestett.
– Na, most döntsd el, Bíró Borcsa: kit szeretett, kit szabadított meg a magasságos mindenható, örök Isten?…

Népújság, 1991. július 12.