2010

Elhúzott nóta

Ufóbácsi feljön gyalog, ahol én le se, nagyon invazív. Lassúdgyál, lassúdgyál, én szívbéli mátkám! – fordul a verkli, csúszik a pertli. Haldokló cipzárakon átalmennék én a zajló Szamoson. Már megint minden marad a régi mederben, se nem újul, a szó elszáll, a fogkő marad. Vécéfedő hite töretlen.

Gravitáció

Nea felébredt és érezte, hogy jönnek. Kikukucskált a lyukon, és látta, hogy ott állnak sorban, arc nélkül. Felemelte a lábtörlőt, és ott nyüzsögtek alatta. Hallgatózott a falon, a telefon fölött, érezte, hogy zúgnak. Felnézett, és a feje fölött is. Repültek feléje a golyók helyett a malomkövek. Mátrixos elhajlásban, hanyattas fekvőtámasztalanul megállt épp az idő. A derékzsábája belényilallt. Kabátja összevissza lógott fogán. A kő fölötte lebegett. Észrevette, hogy a kő tetején apró kis szürke alakok, kezeslábasok ülnek, szemtelenül, mint a moha. Lelógtak, nem zavartatták magukat, piszmogtak. Az orrát akarták elérni. Néha zsebébe nyúltak, csiklandozták. Az idő ha továbbindul, a kő vagy folytatja pályáját, vagy szabadesésben – gondolta. Minden nap ez van, az a rohadt gravitáció, na és még a gépben a láthatatlanok. De hol, hol van ő…?

Romantik

Holdnővér menyasszonyfátylát összetépi, mellette fényes csillagvőlegénye szipog. Eltévedt űrhajók, pislákoló kérészlelkek, denevérek. Egy percre kilépek. Tíz fennkölt szúnyog issza vérem, rosszul járnak, megrészegülnek. Fölöttem ismeretlen konstellációk szúrják egymás szemét, egy kis golyóbis lehull, repülő pislog. Pislogok. Az álom elment aludni, szellem jár a plafonon nesztelen papucsban, rámkacsint a kóbor áram. Azt képzelem, hogy élek, de képzeletem is édes nekem. Míg a tücsök utolsót zenél, testemen múló buta sebhelyek reszketnek a holnaptól, túlsúlyos kamionok zúgásától, libabőröm gágog részeg hejehujáktól, hajnali utcaseprőktől. Fék csikorog fogaimon.