Parti Nagy Lajos születésnapjára

Parti Nagy Lajos, aki ma hatvankilenc éves – nocsak! -, pontosan úgy él az emlékezetemben, mint aki az égből pottyant. Nagyobb döbbenetet akkor se kelthetett volna annak idején, elsőéves koromban, amikor csak harminchét volt. Gondolják csak el: mindenki a „tartalmas”, „küldetéses”, „üzenetes” verseket írta vagy falta – a mondanivalót el ne feledjem, kapok én Reményiktől! -, és akkor szembejött, hogy „zölden zsúrnak a gesztenyék”. Vagy hogy „mögöttes te mögöttes én / az arcom szép töröttesén.” Hogy hát a költőknek arca van, és nem a magyarsághoz mérik, pláne nem szenvedőlegesen, ez nem volt ám köztudott kies Erdélyünkben. Hanem csak úgy eleresztenek, mintha pincébe szénért menne Freud-dal, s egymás kezét szorítanák.
Azóta Parti Nagy: kontinens, nem kell magyarázni. De akkor, 1990-ben, még csak kuriózum volt, nekem mindenesetre. A Halottak napja Bécsben meg a Templom és iskola után (nem egyenrangú művek, csak egy ívet szeretnék jelezni), hát Parti Nagy nagyon parti volt.
Nekem sok verse a szívem csücske, csigabútól akármeddik. A legjobban talán mégis az Ibusár rázott meg, akkor értettem meg a tehetségtelenek szenvedéseit. Nem mondom, hogy Jézusnak tartom őket, de már kapiskálom a tragédiájukat.
És hát mire való a művészet? Semmire és mindenre, például arra is, hogy az ember kapiskálja a tragédiát. Meg az örömöt, a bánatot, a szerelmet, a törekvést, a barátságot, az elődöket. Parti Nagynak köszönhetően már sokkal többet kapiskálok, mint akkor, amikor még fiatal voltam. Nem bánnám, ha még az lennék, de Isten bizony nem bánom, hogy ez a számtalan év Parti Naggyal is telt.

Forrás: szerző FB-oldala