Vicus, szó mi szó, rajongott a bátyjáért. Nem is volt az rossz fiú, csak az akkori rendszer ellen füstölgött, s miután az apja éppen azt szolgálta, sosem tudtak, talán nem is akartak egymással zöldágra vergődni. A lány két tűz között szökdécselt. Hol ezt, hol azt békítgette, csitítgatta, miközben a Ceauşescu-rendszer kereke egyre jobban csikorgott.
– Attól tartok, túlbecsülsz. Műszaki rajzolónak lenni, diploma nélkül majdnem olyan abszurdum, mintha ezredesként küldenének nyugdíjba. Ha katonatiszt lennék, több helyre tudnék szólni az érdekében, szekusként meg pláne, de hát egyik sem vagyok az, ezért nem marad más hátra, mint a lapát vagy legjobb esetben bedugom valahová portásnak. Pszt, hallgass csak! Azt hiszem, hazajött a fiatalúr.
– Szia, apa! Szia, huguci!
– Már megint hol császkáltál? Hogy lehet az, hogy sosem vagy itthon, amikor hazajövök a melóból?
– Mit csináljak itthon? – rántott egyet a vállán a barna, göndör hajú fiatalember. – Bűvöljem a tévét? Vagy inkább a számítógéppel babráljak?
– Hát ha neked ez életcél? Viki, Viki, ha az anyád látná, hova jutott a kisfia!
– Nocsak! – húzta fel bal szemöldökét Chiş Viktor, sűrű, szénfekete szemöldöke volt. – Mióta érdekel téged, mit mondana rólam a mutterem?
– Nem érdekel. Csak úgy kicsúszott a számon.
– Szegény anya! – sóhajtott fel a kis testvér. – Milyen rossz lehet neki most magyarban.
– Egy frászt lehet rossz, hiszen ő is magyar, tehát otthon van.
– Ahogy vesszük. Szerintem nem teljesen, és ha nem váltatok volna el, eszébe sem jutott volna átmenni – jegyezte meg alig leplezett szemrehányással a hangjában, s már előre felkészült, hogy az apja keményen visszavág majd emiatt.
– Tessék? Mit mondtál? Bocsáss meg, kicsit elméláztam.
Kissé szórakozott a kapitány – állapította meg Viktória magában. De nem csak szórakozott, a szokottnál is fáradtabb, végtelenül levert és szinte tűkön ül. Mintha várna valamire, amiről azonban senkivel sem beszélhet. Érthető: hivatali titok, utóvégre zsaru, akinek a fejében az autólopástól a tüntetésekig számtalan ügy kavaroghat. Itt van például mindjárt a Tőkés-ügy! A városban nem is beszélnek mostanában egyébről, minthogy éjjel-nappal őriznek egy Tőkés nevű református papocskát. No nem a zsaruk, hanem a hívei, de hogy miért, senki sem tudja pontosan. Talán az apjának is köze van a lelkészhez, és éppen miatta feszült annyira.
– Hozom az estebédet. Csak azt áruljátok már el, mit hozzak?
– Nekem mindegy. Tulajdonképp már ettem egy havernél.
– Nekem az ebédet. A tegnapi csorbábóli is, ha maradt még belőle.
A kerek arcú, frufrufrizurás tinédzser térült-fordult, tálalt és szótlanul nézte, hogy esznek.
– Isteni ez a csorba! Akár mindennap megenném. Csirkével, jó fokhagymásan úgy, ahogy te csinálod.
– Van mára még programod, vagy kivételesen együtt tévézünk ma este?
– Kérdezd meg tőle! – mutatott a százados a magasba. – Elég egy telefon, s már itt sem vagyok, ha ágyban fekszem is, azonnal menni kell. Sajna, zsarusors, nálunk ez is benne van a pakliban. Csodálom, hogy nem vetted észre mostanig?
– Istenre gondolsz vagy a scorniceşti-i suszterreii? – követte tekintetével apja kezét a fiatalember. – Ó, bocsánat, milyen hülyeségeket kérdezek, hiszen a kettő egy és ugyanaz a személy, nemdebár?
A százados elsápadva kémlelt körül a szobában, mintha attól félt volna, meghallotta őket valaki.
– Süsd el a vicceid a havereidnél, nagyfiú, és csak úgy mellesleg ajánlom, ne marj abba a kézbe, mely mindnyájunknak enni ad.
– Köszönöm az ételt. Elment az étvágyam – tolta félre az ételt Viki maga elöl az asztalon.
– Nekem is – állt fel savanyúan a családfő. – Megyek, megnézem a tévében a híreket. Te pedig, légy szíves, jelentkezz holnap nyolckor a bőrgyár személyzeti osztályán. Beajánlottalak portásnak, de előtte még el akarnak veled beszélni.
– Apa, Viki, de hisz ez nagyszerű! – tapsolt a lány lelkesen. – Végre te is dolgozhatsz, ami manapság bizony nem semmi.
– Portásként. Egy büdös bőrgyárban.
– Mégis, mit vártál? – csattant fel az apa ingerülten. – Az egyetem nem smakkol, dolgozni nem szeretsz. Tudod te egyáltalán, mit akarsz, mert nekem halvány dunsztom sincs?
– Hogy mit akarok? – révedt el a fiatalember. – Egy olyan világot, ahol meleg és a „fény országában” is világos van, minden ember egyenlő, és egyik sem bűzlik, mint abban a bőrgyárban, ahova most készülsz bedugni. Ja, ne nézz így rám, nagyon jól hallottad: pute, ma­gyarul: bűzlik. A hivatal, a templomok, az emberek, az egész szocialista brancs élén a Kárpátok Géniuszával.
– Te nem vagy eszednél! Hallod ezt, kislányom? Még a végén kisüti, én vagyok a legbüdösebb hekus Temesvárt.
– Most őszinte legyek vagy udvarias? – szaglászott komikus gúnnyal a levegőbe.
– Micsoda? – vörösödött el a markos rendőrtiszt. – Így beszélsz te az apáddal? Lehet, hogy már nagyfiú vagy, de számomra csak egy taknyos pispirigiii, és ha továbbra is így nyekegsz, mindjárt adok egy leckét illemből – nyúlt reflexszerűen a nadrágszíjához.
– Meg akarsz verni? – dobbant meg a srác szíve. – Csak rajta, tőled ez is kitelik. Ezt tetted egész gyerekkoromban, és nyilván most is ezt teszed a letartóztatottakkal odabent. Mindenki fél tőled. Én is, de téged úgy látszik, pont ez inspirál, nem az, hogy szeressen.
A százados kedvetlenül kapta el a kezét az övéről.
– Ugyan, mit tudsz te rólam, egyáltalán az életről! De nem hibáztatlak. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy megítéld, kit kell megverni, kinek kell tapsolni. Te meg mit csinálsz? – reccsentett a lányára, aki leszedvén az asztalt, kezdte sorban becsomagolni az ételt egy-egy nejlontasakba.
– Átviszem a maradékot a szomszédnak. Szegények alig élnek egyik napról a másikra. Pedig dolgoznak, még többet is, mint kellene. Csakhogy mi kezdjen a pénzzel valaki, ha hús helyett kabátok lógnak mostanában a hentesnél.
– Na tessék! Alig fejezi be az egyik, jön a másik hátulról. Hányszor ismételjem, tökfejek, hogy ez csak olyan… izé… átmeneti állapot. Még egy-két hónap és volt állami adósság, nincs állami adósság, a többit meg bízd az elnökre. Majd ő ad nekünk ismét meleget, húst és benzint is, csak türelem, bízzunk benne, és imádkozzunk, akarom mondani, szurkoljunk – javította ki zavartan önmagát –, hogy kivezessen bennünket ebből az átkozott gazdasági krízisből.
– Ajaj, hát gazdasági válság van?
– Nem, bocs, rosszul fogalmaztam, csak olyan…
– Olyan?
– Kotty belé, szilvalé! Mit értesz te ezekhez! Egy szocialista rendszerben, mint amilyen a mi drága hazánk is, soha sincsenek válságok, ezért felsőbbrendű minden más rendszernél. Te meg mit akarsz azzal a kajával? – fordult ismét a lányához. – Pardon, pardon, elfelejtettem. Ma irtó nehéz napom volt. Tudjátok, a Tőkés-ügy…
– Igen? – figyelt fel Vicus, de Viki is. – Úgy hallottuk, lázadozik a pópa, atya, vagy hogy hívják. Ez most pletyka, tüntetés vagy mit higgyünk?
– Ti semmit, ha túl akarjátok élni őt is, engem is. Nem láttok, nem hallotok, ha megfogadjátok egy idősebb ember tanácsát. Melyik szomszédnak viszed az ételt, Vicuska?
– Kerekesnek.
– Mi, annak a bozgornakiv? – torpant meg a százados. – Tedd le a zacskókat, és felejtsd el az egészet!
– Haragszol rá? Mióta, hisz a tegnap még köszöntetek egymásnak.
– Nem haragszom, csak… Hogy magyarázzam, hogy megértsél?
– Fölösleges, értünk mi mindent, ne fáradj! – intette le Viki az édesapját. – Csupán az nem fér a tökfejembe, hogy beszélhet pont az ember így, akinek az ősei szintén… bozgorok.
– Ki… ki mondta?
– Mit számít? Így van, vagy nem így van?

(Folytatjuk)