„Ez a sz@r szobor” – mondta a rá jellemző provokálhatnéksággal a kolozsvári filozófus az akkori Insomniában, a Szentegyház utcában, nekem meg Kosztolányi járt a fejemben, „kopog-kopog a rossz vidéki valcer, / és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.” Mindenféle okok mellett ezért sem írtam még a 120 éve felavatott Mátyás-szoborról: egyszerűen nem tudok esztéta szemmel nézni rá, elfogulatlanul vagy legalább ellenőrzött elfogultsággal, arányokat vizslatva és perspektívát.
Ez a szobor a gyermekkorom és a felnőttkorom, a múltam és a nem remélt jövendőm, a szerelmeim és a barátságaim, a homok a fogam között és a szálka a mások szemében, a hazatéréseim és az eltávozásaim, a visszavágyódásaim és a felhőtlen fejeseim, a szüleim és a tanáraim, a kollégáim és a szégyeneim. Tovább is van, mondjam még?
És meg vagyok győződve, hogy sok kolozsvári gondolja vagy inkább érzi így. A galambok a Mátyás meg a többiek fején szerteszét repülnek, aztán visszaszállnak. Bizonyos értelemben, és jól meggondoltam, amit mondok, ez a szobor szebb minden Michelangelónál és Henry Moore-nál és Camille Claudel-nél és Brâncuși-nál és bárkinél. Ez a szobor az életem, azzal a kolozsvárisággal, amelyet földrajzilag többszörösen elhagytam, egyébként mégsem fogok elhagyni soha.
És ami még a számomra is problematikus, mert egy MAGYAR Kolozsvár középpontja, holott semmi nagyobb ostobaságot nem tudok elképzelni sem, mint hogy bezárkózzunk a nemzeti hagyományba. De hát egy ember sok emeletből áll, s az egyik az, hogy a nagyszüleim neveltek. Az ő számukra Kolozsvár egy magyar város volt, és bár számtalanszor megtagadtam őket, mindenben mégsem tudom és fogom.
Nem is kell mindent el- vagy megmagyarázni. A Mátyás-szobor éppen az, ami, és számomra éppen azt jelenti. Hálistennek nem kell mindent egyformán szeretnünk.

Forrás: szerző FB-oldala