A szegény százados most jött csak zavarba igazán, de mielőtt válaszolhatott volna a kérdésre, megcsörrent a telefon.
– Da… Da… Am înţeles, să trăiti!i /Megértettem, isten éltesse!/ Sajnos mennem kell. Legyetek jók, és zárjátok be jól a kaput, ajtókat! – ölelte át a gyerekeit sötéten.
A lány aggodalmasan nézett a bátyjára.
– Valami zűr van? Mi történt?
– Semmi különös, de az ördög nem alszik. Remélem, egy-két órán belül megjövök.
Nem jött meg. Már éjfél is elmúlt anélkül, hogy életjelt adott volna magáról. Ez ugyan máskor is megesett, de most, tekintettel az ország felett gomolygó viharfelhőkre, a szokottnál is nagyobb aggodalommal töltötte el a testvérpárt. Valami készül, ezt mindenki érezte. Ott vibrált, fenyegetett a robbanásig feszült idegekben. Amúgy még csend volt, a száj hallgatott, csupán a mély morajlott. A testvérek estéjük nagy részét a tévé előtt töltötték. Unalmas műsor volt, ásítgattak is hozzá nagyokat.
– Megyek, lefekszem – mondta Chiş Viktor. – Ahhoz képest, hogy szombat van, lehetne érdekesebb műsor is a tévében.
– Várjunk még egy kicsit, hátha apa is betoppan.
– Minek? Amikor jön, itt lesz, és jóccakát!
– Lehet, hogy kinevetsz, de én úgy érzem, valami még történni fog ezen az éjszakán.
– Hogyne! Ugyanaz, mint a tegnap, tegnapelőtt. Reggel felkelünk, elballagunk a munkába, este lefekszünk, elmormogunk egy-két imát vagy szitkot magunkban, és másnap kezdődik minden elölről, mert a puliszka sohasem robban, ha netalán erre gondoltál – vetkőzött le, és lefeküdt.
– Szűz Mária, légy velünk! – vetett keresztet Vicus ijedten. – Én nem is kívánom, hogy robbanjon. Főleg apa miatt, aki nem éppen veszélytelen helyen dolgozik. Te mit hallottál Tőkés László lelkészről?
– Megfogtál! – pattintott az ifjabb Chiş. – Itt az az akna, mely mégiscsak bármelyik percben robbanhat, ha rálépnek. Legalábbis én így látom. Úgy hírlik, át akarják „helyezni” egy szilágysági faluba. Megesik, nem, útban állsz, és eldobnak. Csakhogy ő, hogy is szokták mon­dani? Vastagnyakú kálvinista, és fütyöl a nagyváradi püspökre.
– Egy pap? Nem hiszem. Ezt egyetlen pap sem merné megtenni.
– Ő megtette, és Moţ polgármesterre is, és, képzeld el, minden hívő melléje állt. Úgy védik, mint az amerikai elnököt, amiről magam is meggyőződtem, hisz ott jártam.
– A Mária téri templomnál? Gyönyörű, csak ebből nagy baj lehet még, mert a széllel szembe pisilni… Jaj, lehet, hogy épp most vezénylik ki apát ellenük?
– A drákuba!/Pokolba! (rom.)/Erre nem gondoltam – ugrott ki az ágyból a fiatalember. – Ezt nekem is látnom kell.
– Veled megyek, bár apa biztosan haragudni fog, ha észrevesz. Meg veszélyes is, ezért…
– Maradj itthon, én mindenképp megnézem, hogy verik szét egy lüke zsaru pofáját.
– De Viki! Hogy beszélhetsz így az apánkról.
– Mi az, ti még fent vagytok? – nyitott rájuk ekkor a ház ura, most még kimerültebben, porosabban és elesettebben, mint azelőtt.
– Apa! – borult Vicus megkönnyebbülten a nyakába. – Jól vagy? Hol voltál ilyen sokáig?
– Hivatali titok. Egyébként van egy hírem a számotokra: nyugdíjba megyek, pontosabban mennék, gyerekek. Korkedvezményes nyugdíjba, ha… sikerül.
– Nahát! És ezt mikor találtad ki, én mindenesetre klassz ötletnek találom. Viki?
– Dettó. Legalább egy zsaruval kevesebb táncol úgy, ahogy odafönt fütyölnek.
A férfi ezúttal nem vágott vissza, csak fanyarul mosolygott.
– Előtte azonban kiveszem a szabimat, és kiruccanunk egy kicsit külföldre, mondjuk, az NDK-ba vagy Jugóba.
– Hurrá! – örvendezett Chiş Vicus. – Látogassuk meg a mamát magyarban.
– A… a mamát? Az sem kizárt. Persze csak a te kedvedért – tette hozzá sietve.
Viktor gyanakodva meredt az apjára, de amit most gondolt, még a húgával sem közölte.

(Folytatjuk)