– Nádas Péter 80. születésnapjára –

„Sírni nem tudtam, talán másfél évvel előbb, anyám temetésén sírtam utoljára, mikor a fagyott göröngyök visszhangot verve a koporsó belsejében, kopogni, záporozni, dübörögni kezdtek; nyitott agyvelőmön, a gyomromban, a szívemben dübörgött, a test eladdig ismeretlen belső békéjét verte szét e szörnyű hang, akárha váratlanul és minden átmenet nélkül ráébresztene önnön szervi életem nyomorúságának tudatára.” Ez csak egy Nádas-mondat, a Nádas-mondatoknak azzal az érzéki értelmével és tárgyias szellemiségével, amiért érdemes Nádast szeretni.
Persze a szeretet nem „érdemes”, a szeretetet valahol máshol kell keresni, én úgy kezdtem, hogy beleszerettem abba, amit csinál, egész életemben érdekelt(ek) a test és a test kínjai, és ő a nyelvvel közelíti meg, ezekkel a fájdalmasan szép és pontosan részletező mondatokkal, beleszerettem az Emlékiratok könyvébe, a magyar irodalom legcsodálatosabb regényébe (mint Nemes Nagy mondta, sok legcsodálatosabb van), többször sétáltam abban a székesegyházban, amelyet ez a regény jelent nekem, őrzöm a törülközős mondatot, a kölcsönös merevedés gyönyörű passzusát, a különös szeretkezések pompás leírásait, a tengerparti séták felvételeit, Kálmán halálát, amelytől ez a könyv a leghitelesebb 1956-os regény a számomra, egyszerre mutatja meg a fiúk bátorságát és azt, hogy tulajdonképpen csak mentek és mentek, kissé maguk sem tudva, mibe csöppentek bele, a Kádár-kor nyomasztó megalkuvását – mindent őrzök, mert ez egy remekmű, de még inkább azért, mert beleszerettem.
Aztán beleszerettem az esszéibe, valamelyik nap a kollégámmal Nádas apodiktikus mondatairól beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy sok ilyen van, a legjobb esszék mégis megteremtik a maguk szabad terét, ami ismét az író dicsérete, intelligens és gőgös akár, de hagyja, a mondatok tegyék, amihez kedvük van, a Szegény, szegény Sacha Andersonunk például a besúgókról mondott furcsaságok ELLENÉRE nagyszerű, ha Erdélyben ilyent lehetne találni!, de hagyjuk, ennek már mondhatni lőttek, vagy a Saját halál, ez a csodálatos megemlékezés valamiről, amiről sokan beszélni sem tudnak, szóval az esszék, igen, Nádas esszéíróként is a legnagyobbak közé tartozik, pardonne-moi.
És a provokációival, mindjárt azzal, hogy az Emlékiratok könyve két férfi szerelmének története is, és ettől mindjárt elájul a sok kispolgár, aki káposztasalátával eszi az irodalmat éppúgy, mint a szerelmet, és felháborodik a festők pornográfiáján, hát csak háborodjon, az irodalom nem azoké, akik eltartott kisujjal szopnak. Mesteri mondatok, amelyektől égnek áll a hajad, és nem mondhatom, hogy számomra akkor, egy perccel kilencven után, amikor az Emlékiratok könyvét megszereztem, mi sem volt természetesebb, mint két férfi szerelméről olvasni, már egy csóktól is rosszul lettem, de hát erre is való az irodalom, hogy kikeveredj a prüdériából, vagy legalább megpróbálj kikeveredni.
1994-ben különféle körülményeknek köszönhetően meglátogathattam Gombosszegen, a buszmegállóban várt ránk, elegáns, okos arcú férfi, hogy nekem ilyen szerencsém volt!, másfél órát tölteni vele, és végül még a tegeződést is felajánlotta, hát Isten éltessen, Péter, ritkán voltam olyan boldog, talán akkor még, amikor a barátod odalépett hozzám, és azt mondta, jó volt, fiatalember, de hol van már a barátod, hát hol lenne, itt közöttünk, te pedig valóban itt vagy, ezért aztán sok boldog születésnapot, Péter! Ami volt, nem veszett el, ahogy egy román sláger mondja.

Forrás: szerző FB-oldala