BARTHA JÁNOS
KALAPCSERE SZABÉDIVAL

Szabédi Lászlót sokan szórakozott embernek tekintették. A látszólagos feledékenység, a kicsiségek iránti nemtörődömség nála nem a szórakozottság, hanem a tudós, a gondolkodó, a költő sajátos velejárója volt. Ő akkor is töprengett, alkotott, amikor az egyetemről a város központja felé ment, de akkor is, amikor a tanári étkezdében a levest szürcsölte. Ennek tulajdonítható, hogy egyszer számomra nagyon keserű heteket szerzett.
Utolsóéves hallgató voltam a Bolyai Tudományegyetemen. Már tanszemélyzeti tagnak is számítottam, mivel egy évvel azelőtt kineveztek fizetett gyakornoknak a magyar nyelvészeti tanszékre. Szabó T. Attila tanszékvezető tanár mellett próbáltam elmélyedni a magyar nyelv minél alaposabb megismerésében. Az akkori szokásokhoz híven már nem a diákmenzán étkeztem, hanem az egyetem tanári étkezdéjében. Az egykori híres kisvendéglőt, a Zokogó Majom nevűt alakították át személyzeti étkezdévé. Egyik alkalommal, amikor ebédről távoztam, keserűen vettem tudomásul, hogy valaki a kalapom elcserélte. Ugyanolyan szürke kalap maradt a fogason a kabátom mellett, de már a vasalásáról láttam, hogy nem az enyém. Hideg februári nap volt, kénytelen voltam ezt tenni a fejemre. Nemcsak azért bántott a csere, mert ez a kalap kissé kopottabb volt, még csak azt is elviseltem, hogy nagyobb méretű lévén csaknem a fülem tartotta, hogy el ne tűnjék a fejem benne. Sajnáltam az enyémet, mert első fizetésemből vásároltam, életem első kalapja volt. A sokféle elnyűtt sapka után a kalap már valamilyen tekintélyt jelentett számomra. Amikor a fejemre tettem, úgy éreztem, hogy a félvilág az enyém. Sőt, az volt az érzésem, hogy az a kalap alacsony termetemen is javít. Sokkal magasabbnak éreztem magam, amikor a fejemen volt. De nemcsak ez volt kalapom erénye. Ez a kalap tudott valamit. Télen a legmegbízhatóbb hőmérőm volt Már megvásárlása után rájöttem, hogy a hidegben megkeményedett, melegben meglágyult. Aztán kezdtem alaposabban tanulmányozni. Ennek az lett az eredménye, hogy télen legtöbb egy celziusz foknyi eltéréssel meg tudtam mondani a külső hőmérsékletet. Kollégáim előtt is nőtt a kalapom tekintélye. Amikor az egyetemről a főtér felé igyekeztünk, nyomban megkérdezték, hogy állunk a hideggel. Csak meg kellett tapogatnom a kalapom karimáját, és máris közöltem az eredményt. Három gyógyszertár nagy hőmérőjén is ellenőrizték adatomat, de a kalap egyszer sem csapott be. Ezért voltam kétségbeesve a kalapért. Az idegennek mind tapogathattam a karimáját, néma maradt.
Csaknem két hétig nyomoztam a kalapom után, míg egyik napon Szabédi László tanár úr fején megpillantottam. Csak éppen hogy nem szólt hozzám. Biztos voltam benne, hogy az én kalapom. Ezzel a kalappal Szabédi nem volt az igazi. Az én kalapom olyan vidáman egyensúlyozott a jóval nagyobb fejen, mintha minden percben ugrásra készen állna. Már elmúlt az elkeseredésem, tudtam, kitől kell visszalopnom. Nem volt bátorságom visszakérni. Amikor a professzorral az utcán találkoztunk, mindig a nevetés fogott el, hogy neki milyen könnyű kalapot emelnie, nekem pedig le kellett húznom a kalapot a fejemről, annyira rácsúszott, így köszöntünk egymás kalapjával legalább két hétig. Egyszer majdnem sikerült visszacserélnem. Szabédi órára ment, kabátját, kalapját Szabó T. Attila professzor szobájában hagyta. Csakhogy a professzor ott dolgozott, nem akart mozdulni. Már csaknem csengettek, mikor valamiért kilépett. Fogtam az idegen kalapot, és indulni akartam, de ekkor mosolyogva belépett Szabédi, én pedig csaknem leforrázva tettem vissza a kalapját a fogasra. Nem vette észre szándékomat, még mindig előadásának élménye élt benne.
Rászántam magam, hogy ha törik, ha szakad, tovább nem hagyom a kalapom. Napokon át lestem a Zokogó Majom előtt, mikor jön ebédelni. Egyik napon jött. Nagy kalapemeléssel köszöntöttük egymást. Ő bement, én pár percre utána. Az öltözőben ott várt a kalapom a fogason. Senki nem volt ott, örömmel tettem a fejemre az enyémet. Aznap nem is ebédeltem. Örömittasan távoztam. Mind készültem, hogy egyszer megmondom neki. Nagyot nevetett volna. Aztán eldöntöttem, hogy majd a tízéves találkozón, fehér asztal mellett, elmondom. Arra a találkozóra ő már nem jött el. Kalapja is bizonyára ott maradt a vonat kerekei alatt. Az én kalapom több évtizednyi szolgálat után valahol ott porosodik apám pókhálós fáskamrájában. Ő örökölte, aztán árván hagyta. Néhány évvel ezelőtt még láttam. Elnyűtt, zsíros kalap volt. Nem az, amely Szabédi fején oly vidáman köszöntött. Bizonyára a hideg mérését is elfelejtette. Szabédiról sok szépet és értékeset mondtak a legutóbbi megemlékezések alkalmával. Magam is sok emléket őrzök egykori tanáromról. A sok közül ezúttal ez a szerény, de féltve őrzött humoros történet is hadd gazdagítsa a róla alkotott képünket.

Népújság, 1991. július 26.