A Tennessee Egyetem tudósai tengeri malacokat helyeztek el egy táncklubban, ahol a kísérleti állatok hamarosan megsüketültek. Halláscsökkenést állapítottak meg azok között az egyetemi hallgatók között is, akik a klubot nem kísérleti céllal látogatták, hanem beat-zenére táncoltak. Az ügy azért figyelemre méltó, mert első ízben kapunk hírt olyan művészetről, amely az ember érzékszervét megrontja. Mintha létrejönne a vakságot okozó festészet vagy a képzeletet elpusztító irodalom. Eddig úgy tudtuk a zenéről, hogy érzékenyebbé teszi a fület, a vers pedig alkalmasabbá fejleszti a szellemet újabb versek befogadására.
Nyilván, a fogalmaink nem érvényesek többé. Megszületett az a muzsika, amely nemcsak süketséget okoz, de a süketséget az élvezőinek meg is éri. Magába sűríti mindazt, amit hallani érdemes, cserében pedig a hangszerek üvöltésének szellemi része lemond a jövő hangjairól.
Régi legendákban olvashattunk ilyet, ott az üdvösségről mondtak le a pokolért. Vagy a hableány meséjében, mikor a hableány egy csepp vízért lemondott a tengerről.
A tánczene rokkantjai talán nem érzik becsapottnak magukat. Lehet, hogy sejtésük szerint megkaptak mindent, amit a hangok megadhatnak. Reménytelen vállalkozás volna, hogy gondolataikba lássunk. Kitalálásainkkal könnyen olyan képet alkothatnánk róluk, hogy vakok is, mégpedig eredendően. Nem az önkéntes áldozatok megértése szükséges, hanem az üvöltő muzsikáé, amely hallgatóit a muzsika jövőjétől fosztja meg. Végül is mit fejezhet ki az a zenebona, amely a jövő és a múlt megvetésével kérkedik? Számára nincs egyéb, mint a pillanat. De azt úgy akarja betölteni, mint a bombarobbanás az átütött tetejű házat.
A teljes hangerő a létezés formájává vált. Ami nem üvölt, nem hívja föl magára a figyelmet bömbölésével és rikácsolásával, az nem létezőnek tűnik. A nagyvárosok a zajártalomtól szenvednek, a zaj pedig a fontosságtól. Korszakunkban lényegtelen az, ami nem eléggé hangos. A szomorú pusztulás, a természetes környezet kiirtása nem következett volna be, ha az erdő nem lenne csendes, a fű a zizegésen kívül is képes lenne fölhívni magára a figyelmet. Azáltal lett végzetes a rengetegek sorsa, hogy nem tudnak bőgni, mint a motorok, vagy rikoltozni, mint a gépek. Csendességük vagy egyszerű susogásuk fontosságuk teljes hiányát bizonyítja. A zaj, az üvöltés fölhívó jel. Ha egy gép hangja süketítő, akkor a gép nyilván nélkülözhetetlen. Az űrhajót indító rakéták döreje jobban bizonyítja a rendkívüli fontosságot, mint maga az űrhajó. Lárma nélkül nem lehetne űrutazás, vagy legalábbis a világ nem mérné föl rendkívüli jelentőségét.
Filmcsillagok, üzletemberek, rendkívüli személyiségek tudatosan lármáznak. Perelnek, nyilatkoznak, sírógörcsöt kapnak, veszekednek az újságírókkal, csakis zajongásaikban ismernek saját eredetiségükre, a világ pedig nagyságukat lármájukból tudja meg. Óriási lármával jár egy új alakú kenyérpirító készülék piacra dobása, és a velőtrázó hangok bizonyítják, hogy a kenyérpirító valóban kenyeret pirít. A sugárhajtású repülőgépek legbiztosabb eredménye, hogy bömbölésükkel képesek betörni az ablakokat. A bombák óriási jelentőségét az bizonyítja, hogy a föld alatti robbantás folyamán rengést és morajlást idéznek elő. Úgy gondolom, a léghajók bizonytalansága csak másodrangú volt a forgalomból való kivonásukban. Legnagyobb fogyatékosságuk abban állt, hogy illetlenül csendesek.
Szerintem halkságuk miatt vesztek ki a szélmalmok, a némaságot fogadó remeték és az óriás teknősbékák. Ha a világhírű üzemekből kiküszöbölnék a zajt, az üzemek is kipusztulnának. Mert többé az emberek nem hinnék, hogy odabent valóban korszerű munka folyik. Az üvöltés egy olyan világ muzsikája, amely egyelőre nem tud az értékek közt eligazodni. Saját süketségéből következtet a zenére, így lesznek a nagyothalló ifjak a káosz egyre rosszabb fültanúi.

Megjelent A Hét III. évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.

Forrás: ujhet.com