Eltelt egy hét.
Idő: 1989. december 15, 12 óra körül. A Timotei Cipariu utcában, itt lakott Tőkés László tiszteletes, mintegy 200 főnyi tömeg tolongott. A lelkész lakását, illetve a templomot rendőrkordon védte a tömegtől, a házon belül a hívők, akik meg beljebb nem eresztettek senkit sem. Filmbeillő jelenet, filmeztek is a… szekusok – figyelt fel rájuk Chiş Viktor, aki szintén ott szorongott a tömegben.
– Menjetek haza, gyilkosok! Hagyjátok békén a papunkat! – kiáltották a magyarok, románok egyaránt.
A lelkész időnként megjelent az ablakban, olyankor megkérdezték tőle, mit kíván, tudniillik éhezett. Fizetést nem kapott, és a kemény tél ellenére fűtés sem volt a paplakban, miután egyetlen tűzifát szállító szekeret sem engedtek át a kordonon. Hirtelen sötét, diplomata rendszámú kocsi fordult be az utcába, és kiszállt belőle egy nyurga, intelligens arcú amerikai.
– May/Szabad? (ang.)/

A rendőr bután meredt a diplomatára. Egy szót sem értett angolul, egyébiránt, ha hozzányúlni nem is mert, a lakásba sem engedte. Kínos helyzet, amit végül a lelkipásztor oldott meg azzal, hogy maga jött ki az utcára.
– Éljen Tőkés László, a bátor lelkű tiszteletes!
A tömeg beljebb szorította a rendőröket. Viki kíváncsian furakodott közelebb. Már többször látta, ismerte a tiszteletest, de alaposabban sosem nézte még meg magának. Hát most megnézi, elvégre olyan hős, aki szembe mert szállni a kommunista urakkal, nem terem min­den bokorban. A református pap középmagas, oldalra fésült hajú férfi volt, kissé ősz, bár nem lehetett több 35-40 évesnél. Hangja picit vontatott, de lágy, kellemes, ajkai keskenyek. Mivel angolul beszélt, Viki sem igen értette. Időnként felmutatott a betört, hellyel-közzel kartonnal beragasztott ablakokra, majd lehívatta a feleségét is.
– Éljen Edit tiszteletes asszony!
A tömegből váratlanul kilépett egy anyóka a férjével, kezében kosár tele tojással.
– Ez a magáé – nyomta az állapotos nő kezébe a kosarat, egyet kivett belőle, és az egyik feléje közeledő civil ruhás szekus arcába hajította. – Ez meg a tied!
A tömeg felnevetett, s a következő pillanatban ezernyi tárgy zúdult a rendőrökre: kő, sár, faágak, alma és egyebek. Az apóka, lehetett vagy 70 esztendős, tisztelettel csókolt kezet az asszonynak, majd Tőkésnek.
– Circulati, circulati! Mergeti acasă, oameni buni!ii / Tessék továbbmenni! Menjetek haza, jóemberek! (rom.)/– kiáltozott rekedten egy nagy tokájú főhadnagy, amíg hozzá nem osont egy sötét szemüveges bőrkabátos, és súgott valamit a fülébe. – Figyelem, figyelem! – adta ki a milicistáknak/Rendőröknek. (miliţian = rendőr a román szocialista rendszer korából.)/ ekkor a parancsot a rendőrtiszt. – Zárlat feloldva, jelentkezzék minden rendőr a főkapitányságon!
Az emberek áttörték a kordont, és összevissza ölelgették a református házaspárt. De kapott az ölelésből az ámuldozó diplomata is. Közben egyre többen és többen szivárogtak a csoporthoz. Részben a Mária-ttérről, részben távolabbról, az egyetemista szálláshelyek i­rányából.
– Wir haben gesiegt. Es lebe Amerika!/ Győztünk! Éljen Amerika! (ném.)/– süvöltötte egy hórihorgas, ádámcsutkás tinédzser németül, majd románul, magyarul és szerbül, lévén Temesvár négynemzetiségű nagyváros, ahol mindeddig a legkevésbé sem érvényesült a diktátor nacionalista politikája.
A főhadnagy úgy tett, mintha nem hallotta volna. Pedig az utolsó mondatra ugyancsak elsápadt, ugyanis ez már nem csupán egyetlen család, hanem egy imperialista, közellenségnek számító állam iránti szimpátiát kürtölte világgá. Ez viszont már politika, főbenjáró bűn, amiért már eddig is több száz polgárt ítéltek kényszermunkára vagy börtönre.
– Mit ordít ez az agyalágyult? – kérdezte a bőrkabátos.
– Nem értettem. Jó napot! – fordított hátat neki a főhadnagy, aki, mint a rendőrök többsége, szívből utált minden szekus kollégát.
Viktor beszámolt otthon, minek volt tanúja a Cipariu utcában.
– Szörnyű! Hogy van lelkük így bánni egy ártatlan lelkésszel! –szánakozott Tőkésen Vicuska.

(Folytatjuk)