Pusztai Péternek

Nemrég a nyár haldokolt a kertben,
a fű olyan volt, akár a gízai homok.
Nem hittem, hogy kizöldül mostanra,
de kitartóan öntöztem, épp akkor is, mikor
a férfi rogyadozó lábakkal jött
az erdőből kifelé.

Ahogy meglátott, vízcsővel a kezemben,
a kerítésre vetette magát.
Felém lógtak kezei, bennük üres palack;
hangja elveszett a hőben, sercegésben.
Zavarba ejtő volt közelsége és ijesztő
a halálé, ami ott állt mögötte;
ő még tud valamit kezdeni a testével.

A csövet a palack szájához illesztettem,
a víz egyre emelkedett, a férfi inni kezdett,
de nem tudott annyit, amennyire vágyott,
a víz kibuggyant szájszélein,
végigfolyt nyakán, megijedt, kezeire
is kért, mosni kezdte arcát.
Ekkor a vízből saját tenyerembe engedtem,
hogy helyette is igyak, hogy a forró árny eltakarodjon.
Aztán csak néztem az elfolyó vizet a halott füvön,
s tudtam, már nem látom őt soha.