Az apa szótlanul hallgatta, csak akkor futotta el a pulykaméreg, amikor a fiú a kamerákról is beszámolt.
– Ó, te okos tojás, most aztán nyakig benne vagyunk mi is a csávában.
– Mi? Én? De hiszen meg sem mukkantam, csak ott álltam, és…
– Lefilmeztetted magadat. Tudod te, mit csinálnak a szekusok az ilyen hülyékkel? Elkapják a frakkját, és onnantól isten irgalmazzon a körmeinek, hátának… Kivéve, ha vállalja, hogy rendszeres jelentéseket írogat erről vagy arról a személyről, legyen az akár a saját apja is.
A fiatalember lesújtva harapott az ajkába.
– Most már csak egy dologban bízhatunk: ha egyetlen felvételen sem szerepelsz. Addig is ajánlom, nem, követelem: tartsd magad távol mindenféle tömegtől. Legjobb, ha egy ideig ki sem mozdultok itthonról.
– Ilyen veszélyes? – sápítozott Viktória. – Talán még az sem kacsa, miszerint Moldva fővárosát Ceauşescu-ellenes röpcédulákkal bombázzák.
– Iaşit, Zsil-völgyét stb. De erről egy szót sem senkinek. Ezért is szerettem volna eltűnni valahol külföldön. Hiú álom: nemhogy külföldre, de szabira sem engednek.
– Hát ez irtó jó! És te egy ilyen rezsimnek nyalod, bocs, törölgeted a bocskorát?
– Na, ide figyelj, te forradalmár! – ütött az asztalra magán kívül a családfő. – Mondd meg nekem hány szobánk van?
– Négy.
– Éhezel? Ruhád, pénzed van, noha még csak nem is dolgozol?
– Da, da. Igaz, hogy már százszor kérdezted, de csak folytasd nyugodtan.
– Oké, nem folytatom, csupán annyit kérdeznék, mindezt biztosíthattam volna-e neked és a húgodnak, ha nem nyalom a főnökeim talpát naponként?
– Ki kért rá? Én nem, és Vicus sem, ha cserébe eladod a lelked a dracunak./az ördögnek (román)/
– Köszönöm a megértést – húzott ki a bárszekrényből egy üveg skót whiskyt. – Milyen jó, hogy legalább a gyerekeink megértenek bennünket.
– Apa, kérlek, ne igyál! – kérlelte Vicuska. – Mi lesz, ha véletlenül cseng a telefon, és megint behívnak?
– Mit törődsz te vele, ez hadd legyen az én gondom! – kortyolt a százados az üvegbe. – Te persze sose tennél ilyesmit. Inkább odavágnál, nem nyalnál. Eltaláltam?
– El.
– Hát akkor vágj! Lássuk, mennyivel van több vér a te pucádban. Vágj, de ide, ide! – nyújtotta arcát a fia felé. – Na, mi lesz? Képzeld el, hogy én vagyok a Haza Megmentője, a Kárpátok Géniusza!
– Ízléstelen vagy.
– Még ez is? Jól van, fiam, vettem az adást. Gratulálhatsz magadnak – zöttyent egy fotelbe, és azontúl ügyet sem vetett reájuk.
– Sétálok egyet a városban – állt este Viktor a tükör elé, és feketére festett kócot ragasztott az orra alá. – Na, hogy festek? – csúsztatott egy sötét szemüveget is a szemére.
– Kérlek, ne játssz a tűzzel, mert megégeted magadat! Hagyd a fenébe azt a papocskát. Ez vallásügy. Mióta vagy te ilyen vallásos?
– Tévedsz. Már réges-rég nem az, meg kíváncsi is vagyok, ugyebár, végül is kilakoltatták Tőkést a paplakból?
– Én is, de emlékezz vissza, mit ígértünk apának: még csak passzív nézőként sem csatlakozunk semmiféle tömeghez.
– Szeretné ő, de mikor ígértem neki bármikor is ilyesmit?
A templom előtt nemhogy fogyott volna, de még gyarapodott is a sokaság. Rendőr sehol, szekus annál inkább, civil ruhában, nehogy felismerjék őket a tüntetők.
– Mi újság? – szólított meg Viktor egy bajuszos emberkét.
– Álló front: a tiszteletes benn, mi meg kinn didergünk. Legalább a doktort engednék be hozzájuk, hiszen állapotos a jó asszony. Szabad? – kacsintott rá az atyafi, és megigazította Viktor bajuszát. – Vigyázz a bajuszodra, mert mindjárt leesik.

(Folytatjuk)