Kisebbség

Pozsonyban megöltek két embert. Azért ölték meg őket, mert melegek voltak, de hát a gyilkos ostobaság mindig talál magának ürügyet. Gyimesi György, ez a nálam nyolc évvel fiatalabb politikus kijelentette, nem érez felelősséget a történtek miatt, meg hogy a gyilkos amerikai hálózatokon radikalizálódott, Gazdag József író viszont arról írt, hogy a történtekért minden írástudót felelősség terhel.
Gyimesi érve ahhoz hasonló, amikor beülnek az emberek a hetyke bajszú műsorvezetőhöz, és azt magyarázzák, hogy Magyarországnak semmi köze a menekültválsághoz, hiszen neki sose voltak gyarmatai. Mintha Magyarország a világon kívül lenne, valahol a felhők fölött, és az emberség számára csak bizonyos esetekben lenne elvárás. Egy demagóg alak véleménye ez, aki ráadásul még fiatalnak is nevezhető – itt az utánpótlás, elvtársak!
Gazdag cikke elgondolkodtatott. Hogy én is személyesre fogjam, évek óta az ellen a kútmérgezés ellen küzdök Erdélyben, amelynek terjedéséért ő felelősnek érzi magát Szlovákiában. Nem ismerem a körülményeket, de azt tudom, hogy megtettem mindent, amit megtehettem, hogy ilyen dsidásan szóljak. Milliószor leírtam, hogy magyarnak lenni nem dölyf, hanem véletlen, hogy a magyar irodalom nem a világ közepe, csak a szívünké, hogy a történelmi focimeccseket abba kellene hagyni, hogy kinek mi köze hozzá, ki kit hogyan szeret és miért. Mondhatom, teljesen mindhiába. A normális emberek normálisak maradtak, a többiek közül a szelídebbje azzal kezdi, hogy „igen, de”, a vadabbja fröcsög. Nincs eszközöm még ahhoz sem, hogy a szelídebbeket meggyőzzem, nemhogy a vadakat.
Már írtam erről is, de. Ősszel részt vettem egy konferencián. Az egyik ember azt mondta, írni csak anyanyelven lehet. Mikor sorra kerültem, megemlítettem néhányat azok közül, akik NEM az anyanyelvükön lettek világhírűek, Beckettől Nabokovig. A következő felszólaló visszarángatta a közönséget az egyetlen csodás anyanyelv igazságába. Hozzátenném, hogy a résztevők egy város értelmiségijeiből kerültek ki, bizonyára mindannyian hallottak Godot-ról és Luzsinról egyaránt.
A kisebbségi magyarság feljogosítva érzi magát, hogy gyűlöljön. Őt gyűlölték és gyűlölik, gondolja, akkor neki miért ne lenne szabad. Nem hajlandó másként látni a világot, hiszen akkor mártíriumának igazságát veszítené el, ezt pedig nem akarja. A világot „rendes románokra” és „románokra” osztja, és természetesen az előbbiek a kivételek.
Ha nem szülünk, akkor nem leszünk sokan, s ezt a minőségről hadováló kisebbség nem tűrheti, ami azért szexuális felvilágosultságáról is sokat elárul, az pedig a kereszténységéről, hogy mily kenetteljesen gyűlöl lassan mindenkit. Nem kell ahhoz amerikai hálózatokon növekedni, hogy az ember hülye lehessen, példa rá mindjárt Gyimesi úr.
Szóval felelősséget érzek, de nem tudom, hogyan tehettem volna többet. És azt sem tudom, Gazdag József hogyan tehetett volna.

Vesztes vesztesek

Engem ha kell, ha nem, vertek a suliban, s ha valaki normálisabb ökölarc mégiscsak érzett szemernyi lelkifurdalást, azt mondta: olyan döngkívánó arcod van. Úgyhogy én nem tudok meghatódni afféle ajánlatokon, mint hogy a kisebb és gyengébb lássa be, hogy ő okozott mindent. És azt is megtanultam, hogy az erősebb gyakran a puszta szórakozása végett üti a gyengébbet.
Bizonyára Székely Jánosnak van igaza: mindig az győz, aki veszt. Ez azonban kevéssé vigasztalt volna engem akkor, amikor gyűrött nadrágban, összefirkált fülekkel, borzos hajjal és azzal a gyötrelemmel, hogy gyenge vagyok és gyáva, elolvasom a verset. Vereségemnek sokkal konkrétabb oka volt, semhogy filozófiákkal vigasztalhattam volna magam. És az erősebbek is kiröhögnek, hiszen azok mindig röhögnek, ha a saját sírjukba röhögik magukat, akkor is.

Forrás: Ivan Karamazov FB-oldala