Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.

Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója.

Hisztériás harkály sikolt –
Jaj, ha a nyárba visszaszállna…
Az üszkös csonkfenyők között
a szélcsapástól hull a málna.

A dorongúton a vihar
eszelős pásztorlányt daloltat.
A szomszéd málnavész körül
bozontos medve szimatolgat.

Egyszer a sors odasodor.
Valami vár, talán a végem.
A békesség, borona-ház,
patakparti remeteségem.

A könyveket elhullatom,
egy lesz velem, Antigoné tán.
Írt szépségből csak ő marad
a havasi külön planétán.

A napjaim vasárnapok,
magam a lázas, régi gyermek.
A bükkökön nyestet lesek
s örülök mohának s epernek.

Ha vendég jön, vendégeim
pásztorgyerek s esztena-lánya.
Rétemnek sok virága lesz,
nekem csak egy: a genciána.

Ritkul a csokra s elmarad,
síró madár a házra röppen.
Kék-szajkótollas kalapom
megvizesül az őszi ködben.

Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje lesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszéken orgonáznak.