BARTHA JÁNOS
HORVÁTH ISTVÁN ÉS A KERETLEGÉNYEK

Már megkezdődött az istentisztelet a bethleni református templomban, amikor egy idegen férfi lépett be halkan, és leült az ajtó melletti padsorba. Sokan tették fel maguknak a kérdést, ki fia-borja lehet, de utána nem sokat törődtek jelenlétével. Ott ültem a szemközti padsorban, nem tudtam levenni a szemem róla, mert nagyon ismerősnek tűnt. Sokáig próbáltam emlékezetemben felidézni kilétét. Végre rájöttem, hogy Horváth István, a magyarózdi paraszti sorból kiemelkedett költő. Az előző esztendőben láttam egy dési felolvasó körút alkalmával, amikor Asztalos István, Horváth Imre, Emil Isac, Mihai Beniuc, László Gyula és Delly Szabó Géza társaságában maga is bemutatott két-három verset sajátos hangulatú költészetéből. Istentisztelet után megvárta a hetvenedik éve felé közelítő lelkészt, bemutatkozott, majd beszélgetni kezdtek. Minthogy egy-két könyvet szerettem volna kölcsönözni a parókiáról, közelükben vártam. Akarva-akaratlanul a fülembe jutott néhány beszédfoszlány. Horváth István kissé borúlátónak értékelte a prédikációt, és az volt a véleménye, hogy az előttünk kibontakozó demokráciában valahogy több bizalmat kell táplálni a hívőikben. Csóg Sámuel lelkész, a magyarhermányi székely ember határozottságával, egyenességével igyekezett válaszolni: — Kedves Öcsém, lehet hogy igaza van. De higgye el, az utóbbi időben van okom az elkeseredésre. Másfél esztendővel ezelőtt, a „felszabadító“ Maniu-gárdisták szítására, a kalotaszegi Nyárszón félrevezetett mócok százai törtek életemre. Alig tudtam elmenekülni, elveszítve négy évtizednyi munkám minden eredményét. Ide helyeztek, mert elődömet ugyanilyen indulatok nyomán itt a papilakban feleségével együtt meggyilkolták. Ma csend volt a templom körül. De máskor olyan választási tüntetéseket szerveznek, hogy képtelenség istentiszteletet tartani. Nézze meg, a templom ajtaja tele van ragasztva a Maniu-párt választási plakátjaival. Nem is tudom, hányszor kellett már a templom meg a papilak ablakait betétetni…
Délután az egyik grófi kastély nagytermében gyűlést tartott a Magyar Népi Szövetség. Zsúfolásig megtelt a terem. Ott volt Horváth István is, hiszen mint kiderült, ilyen megbízatással jött Kolozsvárról. Hozzászólásában központi helyet foglalt el a roman-magyar megbékélés és barátság kérdése. Utalt a múlt megannyi sebének kigyógyítására, hitet tett az előttünk álló szocialista jövő mellett. A gyűlés után a fiatalság részére táncmulatságot hirdettek. A költő, minthogy vonatja csak a késő esti órákban volt, szintén ott maradt. Közben ezzel-azzal elbeszélgetett. Jól érezte magát. Esti kilenc óra tájban gyanús alakok jelentek meg a kastély udvarán. Senki sem tulajdonított különös figyelmet nekik, hiszen ahol zene van, fiatalság van, megszaporodnak a bámészkodók. Később azonban a terem ajtajában is meg-megjelent egy-egy idegen arc. De nemsokára elszabadult a pokol. Román fiatalok, félig ittas állapotban. „Unde-i banghinul ála din Gluj?“ felkiáltással a terembe törtek, és az egyik sarokban szerényen meghúzódó Horváth István kabátja cafatokban került támadói markába. Érték az ütések jobbról is, meg balról is. Aztán valakik leverték a petróleumlámpákat… Sötétség, kiabálás, menekülés a teremből ablakon, ajtón egyaránt. Minden baj nélkül sikerült kimenekülnöm, de nagyon aggódtam a megtámadott költőért. Másnap aztán sikerült megtudnom, hogy néhány bátor fiatal kiszabadította a támadók karjaiból, egy hátsó ablakon át kimenekítette, elkísérte a vasútállomásig, ahol egy éppen induló tehervonat fékező fülkéjében Désig kísérték.
Nem tudom, mire gondolhatott a kabát nélkül maradt, vérző arcú, feltépett ingű Horváth István a marhavagon fékező fülkéjében. Barátaim azt mondták, nagyon szomorú volt. Mi maradt hitéből, derűlátásából? Nem tudom, mennyire sikerült fölépítenie önmagát. Abban azonban biztos vagyok, sohase hitte volna, hogy néhány évtized múlva egyik nagyra becsült író barátja, ugyanolyan gyilkos indulatok nyomán, csaknem életével fizet, ráadásul a székelység fővárosában, Marosvásárhelyen.

Népújság, Múzsa, 1991. augusztus 23.