BARNA DÓRI ÉS A DRÁMAÍRÓ

Szegény Barna Dóriról, most, hogy elment a legfőbb főszerkesztő elé, kötetszámra beszélik az eseteket. Még színháziak is, pedig nem volt úgynevezett színházi ember. De a színházaknak gyakran tett megfizethetetlen szolgálatot. Temérdek fiatal és ismeretlen ember kereste fel mindig verssel, novellával, effélével, nagyon szigorú és egyenes volt. Az antitalentumot mindenütt üldözte. De legszigorúbb volt a tehetségtelen színműírókkal szemben. Egyszer kávéházban félrehívta egy ismeretlen fiatalember. Rövidesen rátért a tárgyra: neki van egy drámája, és szeretné, ha a szerkesztő úr véleményt mondana róla. — Majd elolvasom, — mondta udvariasan Barna Dóri —, adja ide a darabot.
— Jaj, az nem lehet, — mondta a szerző —, most fél egy van, és én reggel utazom Szolnokra. Hanem addig, ha kegyes lenne… felolvasnám szerkesztő urnak. Mit tehetett az angyali türelmű Dóri, leültek drámát olvasni. Az első jelenet után Barna Dóri kért egy üveg sört két pohárral, kocintott a szerzővel. és jóindulattal így szólt: — Szervusz!
— Szervusz — viszonozta a nagy tisztességtől meghatva a szerző — no, ugye milyen szép darab?
— Kérlek — mondta Dóri —, ez régi vicc ugyan, de én azért tegeződtem veled össze, hogy megmondhassam a véleményemet. Hát kérlek, ne is olvasd tovább ezt a hallatlan hülyeséget, hanem menj haza, és reggel utazz el Szolnokra. De még egyet mondok: ha az életben valahol találkozunk, és megtudom, hogy megint drámát írsz, összetörlek. Szervusz.
Azzal ment vissza a társaságához. A drámaíró pedig elutazott Szolnokra, és örökre letűnt a színházak látóhatáráról.

Színházi Élet, 1911/34