Nagyon is tudom, mi történik körülöttem, látok és megnézek mindent. Ha engednék a fájdalomnak és a szégyennek, ha nem mondanék ellent naponta, óránként, percenként a gonosznak, akit csak a pusztítás és a hazugság érdekel, összeroppannék. A mosolyom nem védekezés, hanem ellenállás.
Édesanyám halála óta nem tudok sírni. Száraz szemmel, de nem kiszáradt szívvel olvasom a híreket az elnyomóknak fellépni nem akaró, és ezért agyonlőtt ukrán karmesterről, az orosz rapperről, aki inkább meghalt, mint hogy újra a hadseregbe kényszerítsék ölni, a megvert és pszichiátriára hurcolt iráni iskolás lányokról, akik szót mertek emelni a diktátor ellen, az itthoni nyomásról, a megalázásokról. Álmomban, munka közben, kávézás és vezetés közben is ezek a dolgok járnak a fejemben. Tehetetlen vagyok, de nyitva van a szemem. Itt semmiféle sírás nem segítene már.
Most azonban, hogy megnéztem a meggyilkolt fia helyett igazságot kereső nyolcvan éves Gohar Eshghit, ahogy a kamerával szembenézve beszél és közben leveszi ősz fejéről a hidzsábját, egy pillanatra úgy éreztem, végem. Hogy soha többé nem fogok tudni mosolyogni.

Forrás: szerző FB-oldala