– El kell szigetelni Temesvárt, még mielőtt a segítségére jönnének, vagy, ami még rosszabb, az egész ország észbe kap! – röppentek fel Bukarestből az újabb ukázok. – Kegyelem nincs. Aki ellenáll, likvidálni kell azonnal.
Erre valamennyi városba vezető utat lezártak, az égen helikopterek köröztek. Szegény Temesvár, magadra maradtál! Kis sziget egy csöndesen morajló óceán közepén.
A százados belül háborogva, mégis engedelmesen fésülte át embereivel a szektorát. Az operaháztól a Szabadság térig sebesültek, halottak hevertek. Istenem, add, hogy ne legyen a fiam is közöttük! – fohászkodott végig magában. Megígértette ugyan vele, hogy Viki csakis Vicus és a házuk védelmére összpontosít, vagyis bent marad, s csupán bevásárolni ugrik ki időnként. Már ha egyáltalán lesz hová. De hát forrófejű a legényke, nem venne rá mérget, hogy megállja. A sarkon váratlanul felbukkant egy páncélozott csapatszállító harckocsi, és tüzet nyitott egy felkelőkkel telt villamosra.
– Megállni! – állította le egységét a százados, amikor azok a hanyatt-homlok menekülő zendülőkre akartak rohanni. – Hagyjuk a piszkos munkát a seregre.
A katonák ejtettek néhány foglyot, két ember meghalt, tíz megsebesült.
– Maguk meg mit néznek? – ordított a rendőrökre egy civil ruhás, kegyetlen tekintetű nyomozó. – Lőjék agyon a sebesülteket!
A rendőrök nem mozdultak.
– Nem hallották? – rántott maga felé egy fiatal, rózsás arcú közlegényt.
– La ordin! Să trăiţi! /Értettem!/
A rendőr- és katonatiszt egyaránt megrökönyödve nézett a bőrkabátos szekusra.
– Bocsánat! – avatkozott közbe torkát köszörülve a katonatiszt. – Én nem tudom, maga kicsoda, titkos rendőr vagy tábornok, azt viszont igen, hogy egy sebesültet a genfi egyezmény értelmében még háborúban sem szabad lelőni. Megerősíti, százados elvtárs?
– Meg – bólintott rá kurtán Chiş Francisc.
– Mi, maguk megtagadják a hadsereg főparancsnokának, N. Nicolae elvtárs parancsát?
– Ja, az más, illetve… Láthatnám írásban is azt a parancsot?
– Láthatja, ha eljön az ideje. Addig is figyeljen ide, és tanuljon! – húzta elő pisztolyát a titkosrendőr, célzott, és tarkón lőtt egy sebesültet. – Így jár mindenki, aki szeretett Pártunk és Kormányunk ellen fog fegyvert. – Egy. Ez meg a második – emelte pisztolyát egy vértócsá­ban fekvő lakosra.
A százados rémülten ismerte fel benne Kerekes szomszédot, akit épp a minap akartak egy kis harapnivalóval meglepni.
– Stop! – lökte el a szekus karját energikusan. – Végre megvagy, te lókötő! A fogoly az enyém. Ez, kérem, egy régóta körözött, fontos információkkal rendelkező bűnöző. Ki akarom hallgatni – talált ki sebtében egy hihetőnek tűnő ürügyet, amivel, ha a szekus ráharap, meg­menthetné Kerekest. – Kozma, Petrescu, segítsétek lábra, és bilincseljétek meg a gazfickót!
A szekus hosszan, kutatóan meredt a századosra.
– Szóval bűnöző.
– Az. Köztörvényes, s mint ilyen a mi hatáskörünkbe tartozik.
– Rendben van! Ha a maguké, legyen a maguké, de a főparancsnok parancsának akkor is érvényt kell ám szerezni, úgyhogy tessék, lője le maga, százados!
– De uram! – szaladt ki minden vér a százados arcából. – Tárgyalás és ítélet nélkül? Egyébként is rendőr lennék, nem ítéletvégrehajtó!
– Sajnálom. Ez a szükségállapot. Engedjék el a delikvenst! Parancsoljon, de siessen, mert mindjárt be kell számolnunk a Vezérnek, milyen hatékonysággal működik a katonaság és rendőrség.
A százados elátkozta a napot, amelyen rendőrnek szegődött. Felemelte pisztolyát, hanem lőni már nem tudott.
– Tűz!
A lövés eldördült, viszont nem Kerekes, hanem a szekus esett az utca porába. Valaki rálőtt, talán egy háztetőről. Senki sem kutatta, és nem is érdekelte különösképpen.


(Folytatjuk)