– Menjünk, elviszem az orvoshoz – mondta Chiş Francisc.
– Isten fizesse meg a jóságát! – hálálkodott Kerekes; erősen vérzett, de még öntudatnál volt. – Maga nélkül már deszkát árulnék Földváron.
– Nincs mit. Kéz- és lábtörést! Bocs, ízléstelen kívánság.
– Kérem, értesítse a családomat, hol találnak meg. Ugye, megteszi?
– Magától értetődik. Induljunk!
– Tegyék erre a matracra! – utasította az orvos a kórházban a zsarukat. – Máshol egyelőre nincs helyünk – mutatott körül a teremben, ahol mindenütt: az ágyakon, folyósokon, de még a földön is sebesültek feküdtek.
– Szerecsétlen flótások!
– Ezek? Talán hazaárulókat akart mondani – javította ki a főorvos árgus szemekkel figyelő kollégájára pislantva, akiről mindenki tudta, hogy besúgó.
– I…igen, pontosan – kapott észbe amaz, tisztelgett, és csöppet sem megnyugodva távozott.
A főorvos nem sokáig vacillált. Amint eltűntek a rendőrök, számba vette a betegállományt, és első lépésben (természetesen felsőbb utasításra) minden halott személyi igazolványát megsemmisíttette. Így persze azonosítani sem lehetett őket. Boncolás nem volt, az ügyészség megtiltotta, a halál okát ezért csakis makroszkopikus vizsgálat alapján lehetett, sőt, kellett megállapítani. Utána már küldték is a bukaresti hamvasztóba, mármint a tetemeket, hogy a végén hamuként szórják valamelyik csatornába. De még ott voltak a sebesültek! Nos, ezekről már a Securitate gondoskodott azzal, hogy átfésülte a kórházakat. Aki még élt, puff, s már vitték is fagyasztani. Persze a legnagyobb titokban, ennélfogva gyakran még a kórház személyzete sem gyanította, mi történik a háttérben.
A százados legelső útja Kerekesnéhez vezetett.
– Nézze, tudom, hogy éjjel van, és ilyenkor nem illik senkit sem zavarni, de a férje… Hogy is mondjam, megsebesült.
– Jaj! – kapott a szívéhez a sovány, vékony csontú asszony. – Súlyosan?
– Szerintem nem. Ettől függetlenül adnék egy tanácsot: ne várjon reggelig, öltözzék fel azonnal, és keresse meg a kórházban, kérje el a személyi igazolványát, aztán, ha lehet, hozza ki, amíg nem késő. Valahogy nem tetszik nekem az ottani főorvos – tette hozzá tétován.
Kerekesné lélekszakadva sietett a férjéhez.
– Honnan tudja, hogy nálunk van? – firtatta a főorvos, amikor a nő férje után érdeklődött.
– Chiş századostól. Ő hozta be, emlékszik? Miután a szomszédunk, természetesen rögtön értesített bennünket.
– Tehát tőle, és ki tud még erről az izé… incidensről?
– Hát a fiam, lányom meg a…
– Elég, elég. Köszönöm. 12-es kórterem.
Az asszony a megadott kórterembe vágtatott. Elkésett.
– Kerekes Aladár öt perccel ezelőtt jobblétre szenderült – közölte vele a nővér szánakozva.


(Folytatjuk)