Mialatt Temesváron ilyen és ehhez hasonló események zajlottak, az államfő felajánlotta lemondását. Szép gesztus! A kormány tagjai azonban kiálltak mellette.
– Soha! – szónokolt Milea honvédelmi miniszter. – Ceauşescu a népé és mi az övé vagyunk testestől-lelkestől.
– Ceauşescu, Ceauşescu, Ceauşescu! – kiáltozta ütemesen a KB PVB ülése, miközben fél szemmel a feltételezett, ugyancsak ovációzó téglákat figyelte; ez lehetett tábornok, államtitkár, senkiben sem lehetett megbízni.
– Köszönöm. Ezt vártam maguktól – illetődött meg a pártfőtitkár, és megnyugodva utazott december 17-én Iránba.
Viktor és Viktória egyre feszültebb érdeklődéssel kísérték az eseményeket. Részben apjuk, részben a tévé és rádió beszámolói alapján, mert az utcára – apjuk kifejezett kérésére – nem jártak ki.
– Szeretnék kérni tőled valamit, ha nem haragszol – rukkolt ki Viktória 18-án csöndesen egy kéréssel. – Kérhetek?
– Te bármit bármikor. De hogy teljesíthetem-e, az már egészen más tészta.
– Tisztában vagyok azzal, hogy rendőr vagy, így sok olyasmire kényszerülsz, amit civilként valószínűleg soha sem tennél meg. Mégis van valami, ami álmomban sem hagy nyugodni.
– Nevezetesen? Mondd csak ki bátran, hátha mégsem teszem meg.
– Engem nagyon zavarna, igen, most már nyíltan bevallom, ha a rendszer, ez az egész rendkívüli állapot gyilkost csinálna belőled.
A százados szájából kiesett a cigaretta.
– Csatlakozom a kéréshez – kapott az alkalmon a fiatalember is. – Röviden az lenne a kérésünk: hacsak lehet, ne lőj senkire. Ugye, te is így gondoltad? – kérdezte a húgától.
– Kérés elutasítva. Ezt a kérést nem teljesíthetem.
– Mert? Különben mindegy. Nem is vártam más választ.
– Mert már teljesítettem: célozni ugyan céloztam, és a lövés sem maradt el, de eddig még senkit sem küldtem a mennybe vagy pokolba – gyújtott a százados egy újabb cigire.
– Igazán? – derült fel Viktor és Viktória arca egyszerre. – Kezdesz megváltozni, kapitány.
– Előbb-utóbb mindennek eljön az ideje. És ha már itt tartunk, én is bevallanék valamit. Hű, ehhez innom is kell, mert amit most mondok, szíverősítő nélkül aligha lesz erőm meggyónni – lépett a férfi a bárszekrényhez. – Ti mit isztok? Semmit? Nagyon helyes! Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt – mondta váratlanul magyarul.
– Milyen igaz! – válaszolta Viktória ugyancsak magyarul, aki, mint a temesváriak többsége, magyarul és németül is tudott valamicskét. – Kivéve téged, mert téged csak… erősít.
– Értem, kislányom, de anyám emlékére esküszöm, abban a percben, amint túl leszünk ezen a rémálmon, még ünnepnapkor sem iszom többé egy kortyot sem. Ei, drăcia dracului,i mi volt ez? – rezzent össze, amikor valaki megcélozta egy kővel az ablakot.
– Gyilkos! Gyilkos! – ordították csengő hangon odakint.
A százados odarohant az ablakhoz, s elhűlve ismerte fel a kődobálók közt a Kerekes családot.
– Lépre csaltad a férjemet!
– Megölted az apánkat!
A temesvári felkelés híre villámként futott végig az országon, és hiába volt hírzárlat, lassacskán az egész világon. Az események nyomán további zavargások törtek ki Moldovában, Olténiában, a Körösök vidékén… A Kárpátok Géniusza dühtől tajtékozva repült vissza december 20-án Bukarestibe.
– Kétbalkezes pancserek, alig teszem ki a lábam pár napra, máris az asztalon táncolnak az egerek – feddte meg keményen a miniszterelnököt, Constantin Dăscălescu elvtársat. – A rendőrök alszanak, a Securitate gyöngélkedik, Emil Bobu úr / A román KB titkára, Ceauşecu egyik leghírhedtebb talpnyalója/ kártyázik. Na majd én kezembe veszem a dolgokat.
Nyomban kiadta a parancsot, hogy a Securitatet kissé háttérbe szorítva nagyobb hatékonysággal és erőkkel lépjen színre a román hadsereg.
– Csalódtam a szekuban – panaszolta feleségének a hosszú orrú és arcú akadémikusnak. – Ezeknek csak a szájuk jár, jobbra-balra ijesztgetnek, valójában töketlen mumusok.
– Csakhogy végre te is rájöttél! – tüzelte fel még jobban a tudós hitvestárs. – Figyelmeztettelek is nemegyszer, de te sohasem hallgatsz rám. Ajaj, nem mumus kell ide, Nicuşor, hanem ágyúk, tankok, helikopterek, úgy bizony. Akkor lesz rend, fegyelem, és senki sem üvölti: kenyeret, húst, áramot!
December 21. Chiş Viktor le-lecsukódó szemmel leste a híreket a tévében. Dög unalom, közömbös, semmitmondó filmkockák, mintha semmi említésre méltó esemény sem történne ebben az országban. Viktória dolgozik, apja… Rá jobb, ha nem gondol, de amit személy
szerint ő művel, azzal sem éppen büszkélkedhet. Ja, itt lapul négy védett fal között, miközben mások történelmet csinálnak odakinn. Már majdnem elaludt, amikor felzúgott a tapsvihar nyomában az elnök nevével.
– Ceauşescu P.C.R.! Ceauşescu P.C.R.! Ceauşescu P.C.R.!
Helyszín: a Palota téri RKP KB székháza, ahol az elnök a székház erkélyén készült kihirdetni a Végrehajtó Bizottság döntését bizonyos pénzbeli juttatásokkal kapcsolatban. A pártfőtitkár fekete prémgalléros télikabátot viselt, fején az elmaradhatatlan ugyancsak fekete kucsmával. Mellette a felesége világos színű bundában és a kormány valamennyi prominens vezetője. A téren mintegy 100 000 bukaresti lakos éljenzett.
– Kedves elvtársak! Először is kívánok önöknek egészséget, jó munkát és sok sikert minden téren. Hasonlóképpen köszönöm a szervezők fáradozását, melynek révén ilyen népes nagygyűlésen üdvözölhetem önöket.
Blabla, blabla. A lényegre, öregfiú! Most meg miért hallgatsz? És ez a hurrogás… ! Valami történhetett, mert már senki sem figyelt a Kondukátorra.
– Halló! Halló! – rikoltozott a kissuszter megdöbbenéséből magához térve. – Maradjanak a helyükön!
– Csendet! – kontrázott rá a felesége, Elena Ceauşescu éles hangon anélkül, hogy Viktor perceken át bárkit is látott volna.
Aztán megvilágosodott a képernyő, ám csak a székházat és a Palota teret mutogatták.
– De hisz ez provokáció! – dörmögte alig hallható hangon Ceauşescu.
– Folytasd a beszédet! – biztatta még halkabban a hűséges élettárs.
A fiatalember felbolydulva járkált fel-alá a szobában. Úgy tűnik, a kisebb-nagyobb városok vezetősége után most a legfelsőbb vezetés is pórul jár, ergo meg fogják buktatni a diktátort. Elég merész feltevés, miután nemrég még Európa egyik legjobban megszervezett állami gé­pezetének támogatását élvezte. És ez az erő jelen pillanatban is neki pitizik. Hátul a tankok, oldalt a rendőrség, szekuritate. Elég egy szó, intés és megint összetöpörödik a puliszka.
– Szeretném hangsúlyozni, milyen fontos számunkra a nemzeti egység, országunk szuverénitása – hadonászott az elnök szinte minden szó után.
Ez volt a varázsszó, amivel évekig etette a nemzetet, tudniillik mindenki jól tudta, hogy a Szovjetunió bekebelezési politikája ellen irányul. Hogy miként volt mersze ehhez a Vezérnek, máig is kérdéses, tény az, hogy megtette, s ezzel nemcsak a román nép, de a kapitalista világ rokonszenvét is kivívta.
Taps. A First Lady arcán mosoly. Ilyet sem lehetett tapasztalni nála mindennap! A régi, jól bevált trükköt újabb követte.
– Elvtársak! Elemezve és azonosulva a nép akaratával a Végrehajtó Bizottság elhatározta, hogy megemeli minden dolgozó fizetését, a gyereksegélyt, a szülési támogatást, nyugdíjakat…
Újabb üdvrivalgás, bár többnyire csak az első sorokban álldogáló biztonsági szervek éljeneztek, tapsoltak.
– Stima noastră şi mândria/Ceausescu, România!/Tiszteletünk és büszkeségünk/Ceauşescu, Románia!/
Ezután következett a juttatások részletezése, végül az imperialisták, egyes álszocialista és huligán elemek elmarasztalása.
Teljes győzelem. Az elnök házaspár a rosszul induló meeting ellenére is megnyugodva mehetett volna aznap aludni, ha a Palota téri közjáték következmények nélkül maradt volna. De mégis mi történt, ami ennyire megzavarhatta az emlékezetes nagygyűlést? – találgatta a fiatalember.
– Felrobbantottak néhány petárdát, és kitört egy kisebbfajta pánik a tömegben – világosította fel ezúttal leplezetlen őszinteséggel a százados. – Önmagában véve jelentéktelen mozzanat, de az elnökkel kapcsolatban már jelent valamit.
– Más szóval most már Bukarest is fellázad?
– Már fellázadt. Egyre több polgár tüntet az utcákon, barikádokat emelnek, például a Dunărea étterem környékén, és most már ott is vér folyik, ahol eddig csak bor vagy víz folydogált.
Viki felszisszenve hanyatlott egy fotelbe.
– Mi az, fiam, rosszul vagy?
– A karom. Alig bírom mozgatni – rebegte görcsbe húzódó ajakkal.
A százados már nyúlt is a kagylóhoz, és riadtan hívta fel egyik orvos barátját.
– Enyhe, átmeneti bénulás, mindjárt elmúlik – adott be az orvos Vikinek egy injekciót. – Még szerencse, hogy azonnal kihívtál. Beviszem a fiút a kórházba. Ott alaposabban megvizsgálhatom.
– A kórházba? – halványult el a százados. – Szó sem lehet róla! Csak… csak ha feltétlenül szükséges.
– Értem. Talán igazad is van. Most megyek. Estefelé még bejövök. Addig is teljes testi-lelki nyugalmat javaslok: semmi tévé, rádió, újság! Legjobb, ha fel sem kel az ágyból pár napig.
– Nem sejtettem, hogy ilyen érzékeny vagy. Azért nem kell mindent annyira mellre szívni. Majd ennek a lehetetlen állapotnak is vége szakad egyszer. Vicus egyetemre megy, te portásnak, vagy ahogy óhajtod, többé nincs erőszak – biztosította Vikit az apa lelkiismeret-furdalástól gyötörve.
– Te tényleg megváltoztál – örvendezett Viktória. – Már csak arra várunk, mikor folytatod azt a vallomást, amivel tartozol nekünk állítólag. Vagy meggondoltad magadat?
– Holnap, gyerekek, holnap. Most olyan fáradt vagyok, nincs hozzá elég lelkierőm.
December 22-én Bukarest egész lakossága Ceauşescu lemondását követelte.
– Adok én nektek lemondást! – gesztikulált a hullámos hajú, izgékony államfő. – Hívjátok ide Vasilet! Hadd mossam meg a kókuszát! – adta ki az utasítást fél tíz körül, aztán csak tátogott, amikor megtudta, a honvédelmi miniszter, egyik legkedvencebb tábornoka nincs töb­bé.
– Mi az, hogy nincs többé? Meghalt vagy elmenekült?
– Meghalt – horgasztotta le fejét a hírhozó. – Öngyilkos lett, vagy megölték. Egyelőre nem tudni.
– Borzasztó! Micsoda tragédia! Hát derítsék ki azonnal! Ó, kedves barátom, hova juttatott ez az elkábított, félrevezetett csőcselék!
– Mi ez a lárma, Nicuşor? – csörtetett be mérgesen az akadémikus asszonyság. – Majd szétpattan a fejem a migréntől, te meg itt üvöltesz?
– Tábornok! Volna szíves átfáradni a másik szobába! Öngyilkos lett a Vasile – közölte a férfi a legújabb hírt rekedten.
– Melyik Vasile?
– Milea. A honvédelmi miniszter.
Hallgattak.
– Te öletted meg? – kérdezte az asszony gyanakodva.
– De Elena! Hogy feltételezel rólam ilyesmit?
– Jó, jó, csak kérdeztem.
Újabb csend.
– Te voltál? – kacsintott a férfi Elenara.
– Bolond vagy? Egy ilyen joviális, talpig becsületes elvtársat?
– Most mi legyen?
– Tőlem kérded? Te vagy a köztársaság elnöke.
– Tábornok!
– Parancsára, hadsereg-parancsnok elvtárs!
– Keresse meg, és hozza ide a testvérem, Ilie Ceauşescu tábornokot.
– Volnál szíves velem is közölni, mik a további terveid?
– Pro primo: még ebben az órában kiadatok egy sajtóközleményt, mely szerint Milea elárulta a hazáját, és a leleplezéstől való félelmében öngyilkos lett.
– Nocsak! Az előbb barát, most áruló. Gyanús vagy te nekem, kis suszter – somolygott magában a nagyasszony. – Másodszor?
– Másodszor: Ilie lesz az új honvédelmi miniszter.
– Az első rendben van. Ahogy Mileat ismertem, előbb-utóbb úgyis elárult volna bennünket. Hanem én Ilieben sem bízom ám – ráncolta össze rosszallóan a homlokát, ugyanis ki nem állta a történész doktorból lett magas rangú főtisztet. – Emlékezz csak vissza, milyen ötle­tekkel is bombázott legutóbb: új kormány, román-szovjet paktum… Képzeld el, milyen következményekkel járna ez ránk nézve!
Ceauşescu elhatározása egyből megingott, ezért csak színleg dühöngött, amikor Ilie köszönte szépen, de nem kért a nagy testvér kegyéből.
– Ó te hálátlan! De te tudod. Ebben az esetben legyen Stănculescu a miniszter.
Victor Atanasie Stănculescu. Brr! A temesvári hóhér, aki nem átallt a diktatúra ellen tüntető népbe lövetni. Ekkor érte az államfőt a második meglepetés. Az elhunyt miniszter barátja és helyettese beleegyezés helyett betegszabadságért folyamodott.
– Köszönöm, igazán megtisztel, és természetesen boldogan vállalnám, ha tehetném. De hát nem tehetem, ugyanis eltört a lábam, elnök úr – mentegetődzött telefonon a tábornok.
– Hát ez példátlan! – kékült-zöldült haragjában a diktátor. – Ebben az országban már mindenki ellenem esküdött? Nem érdekel. Ez parancs, fél órán belül itt legyen, ha nem akarja, hogy letartóztassuk, és parancsmegtagadással vádoljam.
A félrefésült hajú, katonás modorú tábornok negyed órán belül combig gipszben már a pástfőtitkár előtt hallgatta a főparancsnok zseniális elképzelését, mit kell tennie ahhoz, hogy leverjék a lázadást.
– Megértette, miniszter úr?
– Igenis, hadseregparancsnok elvtárs! – tisztelgett a tábornok, s ezzel kezdetét vette egy olyan színjáték, melyben sokszor már az sem volt érthető, Stănculescu Ceausescu, a Securitate, a hadsereg vagy maga a nép ellen, illetve érdekében konspirál.
– Ravasz róka ez a Stănculescu! – állapította meg Iulian Vlad, az állambiztonság rettegett vezetője. – Mindig úgy csűri-csavarja a dolgokat, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon.
– Lehet, hogy ravasz, de egyben túl puha is egy ilyen fontos tisztséghez – bírálta felül a főszekust Nicolae Eftimescu, a vezérkari főnök helyettese. – Nekem mindenesetre nem tetszik, és melegen ajánlom, semmiképp se kövesd a példáját. A diplomácia dicséretreméltó tulajdonság, de csak békeidőben, barátom. Most viszont háború van, nézz csak ki az ablakon, és tüstént megérted, kire van szüksége a mélyen tisztelt elnöknek.
Elena kettő – szögezte le magában az elnöktől fokozatosan elhidegülő potentát. Még sok galibát okozhat, mert a Géniusz is kedveli. Éppen ezért veszélyes. Pillanatnyilag, aztán gazdástól együtt úgyis odajut, ahova Hitler, Sztálin meg a többi húgyagyú.
Mialatt egyik oldalon újabb és újabb, radikálisabbnál radikálisabb tervek kieszelésén dolgoztak, másik oldalon pedig az ország, most már Bukaresttel az élen folytatta a harcot egy demokratikusabb rendszerért, Viktor nyugtatókat szedve heverészett, és olvasott. De már nem volt egyedül. Többnyire a húga is – fizetéstelen szabadságon lévén – ott sürgött-forgott mellette.
– Nagyon hiányzik a tévé – panaszkodott a fiú időnként. – Már minden könyvet kiolvastam, és sétálnék is, sétálnék.
– Elhiszem. Én is, de ígéret szép szó, megtartva úgy jó. És amit egyszer megígértem apának, azt be is tartom mindenképp.
– Apja lánya. Akkor hadd menjek veled legalább a szomszédba.
– Jól vagy?
– Remekül. Már kutya bajom, komolyan.
– Hamar regenerálódtál, de mi lesz, ha megint visszaesel, mihelyt meghallod, mi folyik az országban?
– Mi folyik? Oké! Elismerem, dilis vagyok. Menj csak szépen egyedül. Látom, most is tűkön ülsz, és alig várod, hogy beugorj hozzájuk a legfrissebb hírekért.
– Ez az! Dehogyis vagy te dilis, bátyuska. Akkor lennél az, ha te is átjönnél. Egy óra múlva itt vagyok. Majd elmesélem, mi újság.
Vicus barátnője, egy jó pár évvel idősebb, excentrikus festőnő, két házzal lakott odébb egy lepusztult bérházban.
Esteledett. A központból puskalövések, egy-egy szórványos ágyúdörgés és egyéb zaj hallatszott.
– Zavarok? – csöngetett be a barátnőjéhez zavartan.
– Dehogyis! Te sohasem zavarsz, cicuskám.
A belső szobában fürdődresszes, dagadó izmú akt cidrizett.
– Jochen, bemutatom neked a legjobb barátnőm.
– Chiş Viktória.
– A legújabb felfedezettem: bokszbajnok, mellesleg az élettársam.
– Mióta? Elnézést!
– Semmi baj! Jochen mindent tud rólam – simult Dorina a kigyúrt testű bajnokhoz. – Ideális modell: erős, arányos, türelmes. Tapogasd csak meg ezeket a békákat!
– Hű, de kemények! Mint a kő.
– Ugye? De hidd el, az ágyban sem málé. Öltözz fel, kérlek, mert megfázol!
– Dorina!
– Mi a gond? Vica is ismer, nemcsak te, úgyhogy hagyjuk a púdert, picikém! Nálam ez nem divat, ha nem vetted volna észre mostanig.
– Maga, te német vagy? – kérdezte Viktória.
– Ja. Bánáti sváb – válaszolta Jochen helyett Dorina, aki bőbeszédű nő lévén rendszerint három helyett is csicsergett.
– Hogyhogy itt vagy még, és nem emigráltál németbe? Lehetőség volna rá, hiszen minden svábért, szászért fejpénzt fizetnek a germánok.
– Azért, mert… Látod, ezt nem tudom. Miért, bajnokom?
– Egyszerű. Lehet, hogy nagyon bután cseng, de én ragaszkodom a hazámhoz. Különben sem ágál sokáig itt ez a giliszta. Úgy elsöpri a forradalom, hogy maholnap Scorniceştiii-en fog felébredni. Akkor aztán jaj neki is, meg a cinkosainak is, akik miatt idáig jutottunk – rázta meg az öklét az amúgy békés svábnak tűnő ökölvívó.
– Így beszél egy igazi férfi, uraim – csókolta szájon a fekete rúzsos ajkú festőnő. – Wagner úr, örülök, hogy a barátnője lehetek.
Viktória arca úgy elborult, mint az ég, amikor ellepik a fellegek. Ez egy idealista! Még csak az hiányzik, hogy megtudja, az ő apja is a diktátor cinkosaihoz tartozik.
– Akkor én tovább nem is zavarok. További kellemes pingálást! – búcsúzott el a barátnőjétől, amikor ismét csengettek, és be is zörgettek Dorina ajtaján.
– Ez meg ki a franc? – nyitott ajtót a nő bosszúsan.
Cingár, szemüveges emberke állt az ajtóban. Arca csupa vér, nadrágja sáros, jobb kabátujja leszakadt.
– Engedjenek be, üldöznek a hekusok!
– Még csak az kéne! Mars innen, te huligán!
– Halt! – fogta meg az ajtót Jochen hátulról. – Már hogy lenne huligán! Gyere csak be, öregem!
– Nein, nein! Maradjon! Semmi kedvem bajba kerülni miatta.
A sváb azonban ügyet sem vetett a festőre, gyorsan behúzta a férfit, s már vitte is a másik szobába.
– Nincs itt valami padlás, rejtett fülke vagy efféle?
– Úristen, nem érti! Azt mondtam, dobbantson. Tudod te, mi jár azért, ha valaki ellenforradalmárt rejteget?
– Csak néhány perc, addig te is kibírod. Különben sem biztos, hogy ide is bejönnek. Látta valaki, amikor besurrantál? – kérdezte a szemüvegestől.
– Nem, nem hiszem.
– Mindegy. Itt akkor sem maradhat – makacskodott Dorina, és feltette magában, izmok ide, izmok oda, még ma este kiadja az útját legújabb modelljének is.
– Kinyitni! Rendőrség!
– Késő. Bújj öreg az ágy alá, és meg se mukkanj, ameddig érted nem jövünk. Tessék! – nyitott ajtót maga Jochen a zsaruknak, még mielőtt a festőnő elárulná, ki rejtőzködik odaát az ágy alatt.
– Beenged? Egy veszedelmes terroristát keresünk – húzta elő fegyverét egy fiatal, vékony bajszú őrmester.
– Itt? Nálunk? Maga el van tájolva. Nincs itt semmiféle terrorista.
– Elhiszem, de a parancs, az parancs: házkutatást kell tartanunk.
– Megértem. Mutassa meg a parancsot, és bejöhet.
– Hát ez meghibbant! Mit szólsz hozzá, Costică? – vigyorgott a társára, egy ugyancsak fiatal, vörös hajú rendőrre. – Ez a muki azt hiszi, szilveszter van, és petárdáznak a városban. Álljon félre az útból, vagy lelövöm.
Bementek.
– Jó estét kívánok! Ni csak ,Viktória!
– Ti ismeritek egymást? – örvendett meg a festőnő; lehet, hogy mégis megússzák ezt a balszerencsés kalandot?
– Hogyne, méghozzá elég régóta – fintorgott Viktória. – Osztálytársak voltunk a gimiben.
Sőt: egy időben együtt is jártak mindaddig, amíg Aurel erőszakoskodni kezdett a leánnyal. Erre szakítottak, pontosabban csak Viktória, mert a fiú továbbra is zaklatta.
– Foglaljon helyet, őrmester! Bor, pálinka? Meggyújtok még egy gyertyát, hogy jobban láthassunk.
– Kösz, sajnos szolgálatban vagyok, vagyis… – pislantott a karórájára a fiatalember. – Fél nyolc. Most már nem. Ide azt a pálinkát! Costică, lelépni! Vége a műszaknak.
– Várjon, egy pohárkával azért még megihat. Vagy tudja, mit? Vigye el az egész üveget. Cotnari bor. Szereti?
– Imádom – csókolt kezet Costică udvariasan a leánynak.
– Itt vagy még? Azt mondtam, elmehetsz.
– Jó éjszakát, vagyis inkább viszontlátásra! Úgy nézem, maga festőnő – mutatott a festményekkel telezsúfolt szobára. – Nem festene le engem is, mert akkor holnap ismét eljönnék?
– Nem. A hölgy foglalt – lépett előre mogorván a bokszbajnok. – Talán jöjjön vissza egy év múlva.
A két férfi szeme ellenségesen villant egymásra.
– Tessék a bor! Jöjjön, kikísérem.
– Foglalj helyet! – mondta Viktória.
– Merci!iii – ült asztalhoz derűsen az egykori osztálytárs. – De hideg van ebben a… műteremben.
– Vacsorázott már, őrmester? – tért vissza tűzbeborult arccal a festőnő.
– Jól vagy? – firtatta a bokszbajnok.
– Ho… hogyne. Szóval? Mit hozzak?
– Nagyon kedves. Én igazán nem szeretnék zavarni… Mi volt ez? – kapta fel a fejét, amikor eltüsszentette magát valaki.
– Ez? – ejtett ki Dorina kezéből egy poharat. – A… a nagyapám. Odaát fekszik. Influenzás.
– Úgy, influenzás? – meredt rá hosszan, gyanakodva a fiatalember. – Ezért ijedt meg annyira?
A festőnő akarva akaratlanul még jobban megrettent.
– Ne vicceljen! Miért ijedtem volna én meg emiatt?
– Akkor jó. Esetleg bemutatna engem is a tatának? Már csak illemből is, ugyebár.
– Bemutathatja – avatkozott közbe közömbösséget színlelve a bokszoló. – Igaz, hogy fertőző, de mit számít egy kis fertőzés olyan edzett fejvadásznak, pardon, rendőrnek, mint maga, ugyebár.
A rendőr kajánul mosolygott.
– Stimmel. Akkor, ha megengedik… – ballagott át felemelt pisztollyal a szomszéd helyiségbe.
Senki! És ekkor tisztán, egészen hallhatóan ismét feltüsszentett a szemüveges menekült az ágy alatt.
– Egészségére! – rántotta fel az ágyterítőt az őrmester. – Volna szíves kimászni az ágy alól?

A társaság lélegzet-visszafojtva várta, hogyan reagál ezek után a hatóság.
– Isten hozta, nagyapa! – rántott elő a rendőr egy kézi bilincset. – Így ni! Mehetünk! Veletek pedig még számolok – sziszegte oda Vicusnak.
– Nézze, őrmester elvtárs! – próbált egyezkedni vele a bokszoló. – Nem intézhetnénk el ezt intelligensebben egymás közt? – húzta elő a bukszáját, nagyon jól tudva, mi vár arra, aki ellenforradalmárokkal cimborál.
– Mi, megveszteget? Nyújtsa csak ide a kezét szépen maga is!
– De uram, ezt nem teheti! – tördelte kezeit a festőnő. – Viktória, szólj már te is néhány szót!
A lány tanácstalanul hallgatott. Ennek szólni? Falra hányt borsó lenne. Tulajdonképp még örülhet, ha nem záratja őt is melléjük. Azért semleges sem maradhat, elvégre barátnők, másfelől csöppet sem kizárt, hogy nem kerül bajba az apja is.
– Nem bocsátanál meg nekik a kedvemért?
A fiatalember megtorpant. Milyen édes, amikor így kérleli, no meg szokatlan, hiszen eddig még sohasem kért tőle semmit sem. Ő annál gyakrabban, és többnyire hiába. Most viszont úgy néz ki, ennek is eljött az ideje. Hát isten neki, fakereszt, legrosszabb esetben kikosarazza, és akkor örökre végeztek egymással.
– Attól függ, mit kapnék cserébe.
– Mit kívánsz?
– Feküdj le velem! – súgta Viktória fülébe.
A lány ugyanolyan vörös lett, mint Dorina, miután kikísérte Costicat.
– Megegyeztünk.
– Becsszavadra? – hitetlenkedett az őrmester.
– Becsszavamra.
– Uraim: önök szabadok! – kapcsolta le a karpereceket a két férfiről.
Viktória porig alázva botorkált haza a sötétben. Kurva! Kurva! – sikoltozott benne a szégyenpadra hurcolt női méltóság. Eladtam a testemet egy tál lencséért.
– Mit tudtál meg? Mi újság? – rohanta meg otthon a testvére.
– Semmit.
– Pedig azt ígérted… Basszus, sejtettem én, hogy semmit sem fogok tőled megtudni – kezdett kutatni a szekrényekben lázasan.
– Mit keresel?
– A rádiót. Itt kell lennie valamelyik fiókban.
Meg is találta, s a következő percekben dobogó szívvel hallgatta a Szabad Európa híreit. Ekkor tudta meg ő is meg Vicus is, hogy a diktátor ugyan elmenekült, de Târgovişteben elfogták, s nemsokára a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa ítélkezik fölötte. A testvérek ujjongva borultak egymás nyakába.
– Menjünk, nézzünk körül a városban! Ezen az éjszakán úgysem alszik itt már senki sem.
– És apa? – aggodalmaskodott Viktória. – Bármelyik percben megjöhet. – Nyilván aggódni fog, ha nem talál itthon bennünket.
– Akkor maradj itt. Egy óra múlva én is itt vagyok.
A fiatalember elrohant, Viktória pedig tovább hallgatta a rádiót. Letelt az óra, letelt kettő, de sem Viktor, sem az apja nem jelentkezett. Csak nem történt valami baj velük! – ébredt fel a lányban a nyugtalanság. A hírek szerint ugyan nincs veszély, mert a hadsereg cserbenhagyta a Géniuszt, de még akadhat egy-két szekus, aki a végsőkig kitart kenyéradó gazdája mellett. Reggel felé elaludt. Olyan fél órát alhatott, amikor megcsörrent a telefon.
– Halló! Chiş Viktória!
– Gyere be azonnal a katonai kórházba! 17-es kórterem. Édesapánk megsebesült.
A százados egy ajtó melletti ágyon feküdt. Nehezen lélegzett, fején, mellén kötés, szinte alig látszott ki belőle.
– Súlyos? – kérdezte suttogva Viktória.
– Azt hiszem, haldoklik – nyelte le könnyeit a fiatalember.
– Viktória?
– Én vagyok, drága édesapám.
– Csakhogy megjöttél! Már nagyon vártalak.
A lány nem tudta, mit kérdezzen, csak állt, állt, nézte az apját és szipogott.
– Ej, fel a fejjel, kismadaram! Ami meg van írva, megtörtént. Most egy kicsit elmegyek, azért ne búsulj, később találkozunk… odafönt.
– Nem mész te sehova! Rád itt van szükség… idelent – hadarta a fiú színlelt optimizmussal, könnyedén.
– Hagyd, ne erőlködj! – intette le az apa magyarul, s azontúl már csak magyarul beszélt a két testvérrel. – Most itt az igazság órája, abból is a legeslegutolsó – köhögött levegő után kapkodva. – Ugye, emlékeztek, mit mondtam legutóbb? Meg akarom gyónni a vétkeim. Kez­dem a legnagyobbal: egy véreskezű zsarnok szolgálatába szegődtem.
– Mint a legtöbben ebben az országban, úgyhogy nyugodj meg, mások sem sokkal különbek.
– Egy mentségem van: mindent értetek tettem, értetek, azért, hogy szebb, könnyebb legyen a sorsotok.
– Tudjuk, apa, és köszönjük – csókolta homlokon megrendülten Viktória.
– Tévedtem. Tehettem volna másképp is anélkül, hogy eladjam lelkemet az ördögnek.
– Nem adtad el. Mi megértjük, és nem hibáztatunk miatta – biztosította Viktor is.
– Köszönöm. Ez jólesett. De mit szóltok ahhoz, ha…
A századost ismét elfogta a köhögés, és percekig képtelen volt befejezni a mondatát.
– Nem kéne most inkább pihenned? Látom, fáradt vagy. Majd holnap folytatod.
– Holnap? Hol leszek én már holnap, gyerekek? Régen készültem rá, de most bevallom, hogy se én, se ti nem vagytok… románok.
– Ne tréfálj! – szökött a vér Viktor arcába. – Bocsánat, de ezt egyszerűen nem hiszem.
–Viktor!
– Jó, jó, csak megjegyeztem. Mégis hogy tudtad ezt 22 éven át titkolni?
– Bocsássatok meg! Ebben is hibáztam, de akkor még azt hittem, így boldogultok a legjobban. Román név, román iskola… Szokványos módszer, nem én találtam ki.
– Nem, de attól még tudhattuk volna, kik vagyunk.
A férfi lehunyta a szemét, s egyre csendesebben lélegzett.
– Apa? – rázta meg a fiú riadtan.
– Még itt vagyok, és folytatnám is, mert ez még nem minden. A kisebb bűnökkel nem zavarlak. Viszont az, amit az anyátokkal műveltem, az a nagyobbak közé tartozik.
– Amiért nem értetettétek meg egymást? Ez bárkivel előfordul – vont vállat Viktória. – Ezért igazán ne legyen lelkifurdalásod.
– Elő, csakhogy én nem emiatt, hanem a magyarsága miatt váltam el tőle, ugyanis ő sokkal büszkébb volt ahhoz, hogy csak úgy, ukmukfukk, románná váljék. Ez ártott a híremnek, különösen a munkámban. Végül is rendőr voltam, ahol még jobban figyeltek arra, ki vagy, mi vagy, honnan jössz, és hova mész.
– Rohadt komcsik! De istennek hála, fordult a kerék, és ha eddig mi csókoltuk a lábukat, most ők csókolják a miénket – szitkozódott a fiú.
– Ki tudja! A kerék tényleg fordult, de hogy mit hoz a jövő… ? – révedt el a sebesült. – Szerintem inkább rosszabbat, mint jobbat. Legalábbis számotokra. Rólam ne beszéljük, mert hol leszek én már akkor! Én megértem, hogy csepülöd a rendszert, Ceauşescut, meg az egész klikkjét. De mégiscsak ő adott nekünk villanyt, meleg vizet, fekete kenyér helyett kalácsot, húst, ingyen lakást…
– És? Megszolgáltad, mi a mennykő?
– Hát éppen ez az, édes fiam: megszolgáltam, aminek a levét meg is isszátok rövidesen. Ezt hívják retorziónak. Bizony, ez is benne van a pakliban ám, úgyhogy ne nagyon várd te azt a kerékforgást.
– Kérem, ne fárasszák ki a beteget! – vetett véget az orvos a társalgásnak. – Ennyi elég volt, holnap folytathatják.
– Ez aztán egy fordulat! Neked mi a véleményed? – vakarta meg a fejét Viktor útban hazafelé.
– Nem találok szavakat. Annyi minden összejött, hogy eltelik egy kis idő, amíg megemésztem. Hanem apa, akármilyen bőrben van is, elég jól tartja magát, sőt, akár meg is ússza, nem gondolod?
– De, kopogjuk le! Kemény ember, mindig is az volt. Már csak arra vagyok kíváncsi, holnap mivel rukkol ismét elő.
– Na, elítélték Ceauşescut? – érdeklődött másnap Chiş Francisc, alias Kis Ferenc.
– Jó jel, már érdeklődik – súgta oda Viktor a húgának. – Még nem, amúgy tökéletes a zűrzavar. Mindenki lő mindenkire. A rádiót, televíziót is elfoglalták. Most ott a forradalmi vezérkar, és egy Ion Iliescu nevű ipsét éltetnek.
– A tévéből irányit a vezérkar?
– A tévéből, így a saját szemünkkel láthatjuk, hol, mikor, mi történik. Amolyan helyszíni közvetítés, mint egy színházból vagy futballmérkőzésről, csak ezúttal saját történelmünk alakulását láthatjuk. Óráról órára, percről percre. Hát ilyen még nem volt, ez… ez szenzációs, sőt, fantasztikus! – áradozott a fiatalember.
– Azért nem árt, ha vigyáztok, nehogy titeket is eltaláljon egy kósza lövedék. Egyébként van egy jó és rossz hírem. Melyiket mondjam hamarabb?
– A jót.
– A rosszat.
– Nos, kezdjük a jobbal: előléptetnek! Soron kívül. Alezredes leszek, gyerekek.
– Gratulálok. És a rosszabbik?
– Holnap reggel megoperálnak.
– Te jó ég, és én még azt hittem, túl vagyunk a nehezén – szontyolodott el Viktória.
– Nem lenne rossz, de arra még várni kell. Mármint nektek, mert én már holnap elmegyek – szorította kezét szívére a százados.
– Mész te a… Épp egy műtéttől fogsz te nekünk meghalni! – tiltakozott Viktor mérgesen. – Egy fenéket, akkor mire valók az orvosok!
– Volna egy kérésem. Egy utolsó kívánság.
– Na, tessék! Nem enged a huszonegyből. Parancsolj!
– Mihelyt vége lesz ennek a cirkusznak, látogassátok meg magyarban az anyátok! Címét megtaláljátok az íróasztalom legalsó fiókjában az okiratok közt. Adjátok át az üdvözletemet, és kérjetek bocsánatot tőle a nevemben! Megteszitek?
– Hogyne. Elterveztük mi ezt már régóta, csak mindig közbejött valami.
– Kösz, nagy kő esett le a szívemről – lélegzett fel a százados.
A műtét reggel nyolckor kezdődött, kilenckor végződött: tökéletes sikerrel.
Egyedül a beteg nem élte túl.
A testvérekre nehéz, fájdalommal és gonddal teli órák virradtak, miközben az utcákon tovább ropogtak a fegyverek.
– Majd csak ezt is abbahagyják – vélte Viktória. – Fej nélkül a test sem életképes.
December 25-én meg is született a várva várt határozat: Ceauşescut golyó általi halálra ítélték. Indoklás: népirtás (60000 áldozat), a román állam nemzetközi lejáratása, a közvagyon rombolása stb. Az ítéletet a kaszárnya udvarán tüstént végre is hajtották, s három nappal később a fegyveres összecsapások is megszűntek.
A testvérek kb. három hétig gyászolták az apjukat, aztán lassan magukra is gondolniuk kellett. Kezdett elfogyni a pénzük, aztán az élelmük, ráadásul Viktóriát is elbocsátották a cégétől.
– És ez még nem minden: maholnap a lakásból is kitesznek – prognosztizálta a fiatalember. – A lakás a seregé, mi legfeljebb csak albérletbe mehetünk.
– Vagy még oda se, hiszen ehhez is zsozsó kell, amiből viszont nekünk csak annyi van, mint békán a toll, vagy még annál is kevesebb – sopánkodott Viktória.
– Talán próbáljunk szerencsét a Csuhásnál.
A Csuhás, azaz édesanyjuk testvére, kerek képű, hasas katolikus pap, nyilván segíthetett volna rajtuk, ha hajlandó. De vajon hajlandó, egyáltalán él-e még, hiszen évek óta nem látták. Nem is Temesváron lakott, hanem Zsombolyán, azonkívül gyűlölte Kiséket. A százados persze őt, s amint beadta a válópert, megszakítottak minden kapcsolatot egymással.
– A Csuhásnál? Nem látom semmi értelmét. Szóba sem állna velünk, fogadom. Nem, más itt a megoldás. Vegyük sorba, sürgősségi sorrendben! Miután nemsokára költözünk, és gőzöm sincs, hova vigyük a cuccaink, először is meg kell szabadulnunk tőlük, tehát szépen eladjuk a bútorokat, könyveket…
– A könyveket is?
– Minden felesleges holmit, ami amúgy sem férne be egyetlen szobába. Ez, mondjuk, a kisebbik feladat. A nagyobbik az, hogy mindketten találjunk egy normális munkahelyet valahol.
– Egyetértek. Tetszik, hogy nő létedre ilyen racionálisan elemzed a helyzetet.
– Nekem meg az, amiért másodszor már nem vágott földhöz a legújabb fordulat.
– Egy ilyen nagyszerű húg mellett? Mennyivel nehezebb, elviselhetetlenebb lenne az életünk, ha te is, én is egyedül kellene szembeszállnunk a világgal. Aztán azt se felejtsd el, hogy hívnak: Viktor, téged meg Viktóriának, ami győzelmet jelent, testvérem. Ilyen névvel pedig szégyen lenne feladnunk. Hogy is írta Ady Endre?
– Az kicsoda?
– Egy híres magyar költő: Legkülönb ember, aki bátor/S csak egy különb van: aki: bátrabb – nyújtotta előre a fiú a tenyerét, amibe húga bele is csapott rögtön, s ezzel szétszakíthatatlan véd- és dacszövetséget kötöttek.
A kiárusítás még könnyebben ment, mint képzelték. Igaz, minden potom áron kelt el, de elkelt. Össze is gyűjtöttek egy csinos összeget.
– Ennyivel már kezdhetnénk valamit – ült Viki a kiürített szoba közepébe, s körülbástyázta magát egy csomó bankjeggyel.
Viktóriából kitört a kacagás.
– Olyan vagy, mint a kakas egy szemétdomb tetején.
– Kukurikúúú!
– Kár volna ennyi pénzt albérletre költeni.
– A számból vetted ki, én is így pontosan érzem. És már van is egy ötletem, mikor, hova fektethetjük be legjobban – nézett Viktor jelentőségteljesen a húgára.
– Nekem is.
– Halljuk! Hátha mindketten egy dologra gondolunk!
– Látogassuk meg mégis a bácsinkat!
– Azt már nem! – ugrott fel dühösen a padlóról. – Én akár Ausztráliába is elmennék, minthogy ettől a szemforgató ipsétől kolduljak.
– De hát miért haragszol rá annyira? Hiszen alig ismered. Amiért apánk utálta, még nem kell nekünk is utálnunk.
– Pedig utálom: érzem, látszik rajta, hogy hazudik.
– Elhiszem. És? Ki nem hazudik ebben az országban? Apa is hazudott, én is, te is, mindenki, mert rákényszerítettek bennünket.
– Várj csak, ne siess! Egyszer körtét loptam a kertjéből. Lakott Zsombolyán egy barátom. A Marci, emlékszel? Ágrólszakadt, szeplős fiú volt. Neki loptam, meg a tesóinak, hogy legalább körtével lakjanak jól szegények. Ágoston bácsi meglátott, és úgy elagyabugyált egy mogyorófa pálcával, hogy utána hetekig sajgott a hátam az ing alatt.
– Megvert? Egy pap? – képedt el Viktória. – Szinte hihetetlen! Miért hallgattál vele mostanig?
– Régi sztori ez már, és nem is olyan érdekes, no meg Ágoston bácsi is megfenyegetett, hogy ne áruljam el senkinek.
– Hogy mik vannak! Akkor Zsombolya törölve. Keressünk egy albérletet, aztán meglátjuk.
Többszöri próbálkozás után találtak is egyet jó messze a központtól. Kis, piszkos falú, szegényesen bútorozott odú volt. Telefon nélkül, mégis olyan méregdrága, hogy először azt hitték, viccel velük a háziúr.
– Kicsit drága. Még meggondoljuk.
– Kérem! Nekem nem sürgős – húzogatta vállát a hajdan jobb napokat látó, ódivatú ruhában feszítő öregúr. – De ha nem sietnek, lehet, hogy két óra múlva már másnak adom ki. Maguk hol dolgoznak?
– Egyelőre sehol – vallotta be Viktor. – Épp munkát keresünk.
– Ja? Akkor kauciót is kérek.
A testvérek nem sokat tanakodtak, kivették a szobát, majd következett a második, a munkahely utáni vadászat.
Eltelt egy hét. Semmi eredmény. Még csak segédmunkát sem találtak.
– Nesze neked rendszerváltás, kapitalizmus, demokrácia! – kesergett az idősebb Kis-testvér. – Hiszen ez még a kommunizmusnál is pocsékabb. Hol az a rend, béke és jóllét, amiért annyi vér folyt itt nemrégen? Bár tagadhatatlan tény, hogy egy elnök elpatkolt, de itt a másik helyette, és fenemód hasonlítanak egymásra. Kivéve abban, hogy az első folyton vicsorgott, ez meg úgy vigyorog, hogy egy idő után kinyílik a bicska az ember zsebében.
Persze nem repesett Viktória sem az örömtől, különösen, amikor régi osztálytársa, az egykori vékony bajszú őrmester is elkezdte újfent zaklatni.
– Adós fizess! Te megígértél egyszer valamit. Hát teljesítsd!
– Abból nem eszel! – jelentette ki méltósággal. – Egy kényszerrel kicsikart ígéret betartására senki sem kötelezhető.
– Majd meglátjuk – fenyegette meg a férfi. – Fogsz te még könyörögni, amikor elfogy a pénzetek. Mert egyszer az is elfogy, ha sehol sem melóztok.
– Milyen jól informált itt valaki! És ha mégis melóznánk?
– Arról én, illetve az apám is értesül, tekintettel arra, hogy pechedre épp a polgármesteri hivatalban ügyködik.
Uff, hát emiatt nem kapnak ők munkát sehol sem! De ezt hogy közölje Viktorral?
Egy tavaszi délután testvére szakadt ruhában, bevert orral esett be a szobába.
– Veled meg mi történt? A kocsmában vagy a stadionban tépáztak meg a haverok?
– Rossz kérdés: az utcán, apa egyik sittet megjárt ügyfele. Ő mindenesetre ezt mondta.
– Az Iliescu-rendszer egyik reformja: szabadságot az egyháznak! Eredmény? El kezdtük olvasni a Bibliát. 2. tízparancsolat: megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. Sajnos nem ez az első alkalom, mert ugyanígy jártam magam is.
– A picsába, bocs, fenébe, ki volt az a fanatikus? – fehéredett el Kis Viktor, aki bármikor és bármiért tűzbe ment volna a húgáért.
– Már nem számít! Eső után köpenyeg, viszont arra számíthatsz, megpróbálkoznak ezzel még néhányan. Ahogy apát ismertem, akad még itt-ott híve a városban.
– Igen, valószínűleg. Mennyi pénzünk maradt még? – szegezte váratlanul a kérdést Vicusnak. – Kihúzzuk még egy hónapig?
– Esetleg. Ha összehúzzuk a nadrágszíjunkat.
– Még jobban? Mostanában egyre azon töprengek, mégiscsak be kellett volna fektetni a pénzünket.
– Mibe?
– Egy magyarországi akcióba – bökte ki titokzatos mosollyal.
A lány szeme megrebbent. Eszébe ötlött ez már neki is, de annyi gondja, baja volt, hogy még nem foglalkozhatott vele érdemben.
– Pontosabban?
– Magyarországra kellene expatriálnunk. Most miért hallgatsz? Szerinted hülyeség?
– Szó sincs róla, csak…
– Fasza, bocs, szplendid! Ezek szerint benne vagy? – ujjongott fel a göndör hajú fiatalember.
– Nézd, nem akarok hazudni, megfordult ez már nekem is a fejemben. Csakhogy a dolog távolról sem olyan egyszerű, mert egy kivándorlási kérelmet meg is kell ám indokolni, és abban nyilván nem szerepelhet olyasmi: elegünk van a hazánkból, máshol próbálnánk szeren­csét. Apropó, ha már szóba került! Miért éppen a csóró magyaroknál kívánsz új életet kezdeni, más szóval cseberből vederbe esni, amikor Ausztriában vagy németben akár meg is tollasodhatnánk, ha szerencsénk van.
– Te miért?
– Én? – esett gondolkozóba Viktória. – Talán a nyelvek miatt. Tudok ugyan németül, de csak annyira, hogy bevásároljak a piacon. Te?
– Hát csak azért, mert magyar vagyok. Nevess csak! – bántódott meg Kis Viktor. – Azért tőled több empátiát vártam volna.
– Bocs, ne érts félre, csak ez az egész annyira… Szokatlan, igen, ez a helyes kifejezés, hiszen a minap még domnu Chişnek neveztek. Ch-val az elején.
– Stimmel. Igaz, ettől még egy csöppet sem érzem magam magyarnak, még kevésbé büszkének, amiért magyar vagyok. Mert mi az, hogy román, magyar? Egy állapot, örökség, ami egyáltalán nem a mi érdemünk ugyanúgy, mint amikor valaki lánynak, fiúnak, barnának vagy szőkének születik.
– Érdekes felfogás. De hova akarsz ezzel kilyukadni?
– Csak úgy eszembe jutott a Chiş névvel kapcsolatban. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok magamra, mint… magyar emberre. Honnan jöttem, merre tartunk momentán? Tanultunk mi erről egy szót is a gimiben? Ki volt Szent István, Puskás Tivadar, Petőfi, milyen a Balaton, a makói vöröshagyma… Na nem azért, hogy bárkinek is ezzel dicsekedjek, mert ha nekünk Makónk van, másnak Mekkája, Fekete tengere… Pedzed már?
– Hm, és az anyánk hol marad? Vagy rá már nem is vagy kíváncsi?
– Ne ugrass, kérlek, ne ugrass! Mit nem adnék, ha megint láthatnám! Emlékszel, milyen szép sudár asszony volt, meleg tekintetű, barátságos? – mélázott el a fiatalember.
– Szóval emigráljunk magyarba – zökkentette vissza a jelenbe Viktória.
– Magyarba, már azért is, mert apának is megígértük, felkeressük anyát, és bocsánatot kérünk tőle.
– Egyszer biztosan. Ami azonban az emigrációt illeti, az egy kicsit más kérdés, mert akármilyen is az új kormány, most is csak indokolt esetben expatriálhatunk külföldre.
– Hivatalosan. De van egy nem hivatalos módszer is. Úgy hívják, hogy… zöldhatár.
A lány még csak meg sem lepődött. Akkoriban sokan disszidáltak az országból. Előrelátható volt, hogy előbb-utóbb a bátyja is ilyen úton próbál meglépni.
– Én nem javaslom – jelentette ki határozottan –, sőt, direkt ellenzem. Túlságosan veszélyes. Azok ott a gránicán nem tréfálnak. Először lőnek, aztán kérdezik, állj meg vándor, hova mész? De tegyük fel, hogy sikerül. Akkor meg a magyarok toloncolnak vissza azonnal. Eláruljam hová? Egyenest a jilavai börtönbe.
– Majd menedékjogot kérek, mert, ugye, ilyen is van, és ahogy én tudom, mostanában meg is adják magyarban.
– Mindegy, akárhogy is spekulálsz, én mindenképp ellenzem, és ha egy kicsit is szereted a húgodat, nem hagyod itt a farkasok közt egyedül.
– Akkor… akkor szökjünk együtt, testvérem! – fogta kézen húgát Kis Viktor, mintha máris szaladni akarna vele a határhoz.
– Hát ez még az előbbi tippednél is őrültebb! Szinte el sem hiszem, hogy elnéznéd, amikor engem is Jilavára hurcolnak.
– Hű, de gyagya vagyok! Erre nem is gondoltam. Persze, hogy nem nézném. Apa, anya, istenem, miért hagytatok itt bennünket? – gurult ki egy kövér könnycsepp hirtelen a szeméből.
– Nyugi, nincs semmi baj! Majd csak lábra állunk mi is valahogy – simogatta meg a derék lány, és egy furcsa, megmagyarázhatatlan ösztöntől kergetve kibuggyantotta kebleit a blúzából.
A fiú megigézve meredt a formás, körte alakú halmokra, és a múlt ködfátyolán keresztül elébe villantak édesanyja tejtől duzzadó mellei.
– Ó, de klassz! Istenem, elvesztem! – vette szájába a bimbókat. –Ugye… ugye, megengeded, hogy megbasszalak?
Viktória összerázkódott. Most ébredt csak tudatára, mi történt.
– Doamne dumnezeule, ce-am făcut?iv – kiáltott fel fogvacogva, és kiszaladt a szobából.
Egy óra múlva viszonylag lecsihadva sompolygott vissza Vikihez.
– Hol voltál?
– Meditáltam egy kicsit a nagyparkban.
Még most sem fogta fel, miért cselekedett úgy, ahogy cselekedett, de azt megfogadta: először és utoljára feledkezett meg magáról. Hasonlóképp fogadkozott Viktor is, és ettől kezdve még csak szóba sem került az incidens.
Annál többet beszéltek viszont az anyjukról. A megadott cím alapján írtak is neki néhány levelet. Megkapta, nem kapta meg? Valószínűleg igen, mert vissza nem küldtek egyet sem. Csupán azt nem értették, akkor miért nem válaszol.
– Talán még mindig haragszik – találgatta Viktória.
– Vagy eldugják előle a levelet. Ne felejtsd, hogy férjnél van, és melyik férj tűri el szó nélkül, ha becses neje más férfival korreszpondál? – simogatta állát a fiatalember. – Milyen szimpla lenne minden, ha kiváltanánk egy turistaútlevelet magyarba, és hipp-hopp, ott leszek, ahol akarok. Ehhez viszont suska kell, mi pedig már az albérletet sem tudjuk fizetni.
– Eltaláltad – számolta meg egykori tőkéjük roncsait Viktória. – Ha holnap sem kapunk állást, mehetünk az állomásra aludni.
Szerencséjük volt: Viktornak sikerült. Felvették rakodómunkásnak a vasúthoz.
– Evoé, megfogtad az isten lábát, testvérem!
A férfi másnap vidáman jelentkezett a pályaudvaron.
– Sajnáljuk: a hely betelt, nincs szükségünk több rakodómunkásra.
– Hogy a dracuba? A tegnap még volt. Maguk szórakoznak velem, elvtársak?
– Az akkor volt, most ez van, és ajánlom, ne nagyon ugráljon, mert még megütheti a bokáját – fenyegette meg egy könyökvédős, kopasz hivatalnok.
– Igazán? Csókoljátok meg a segedelmemet! – mutatott az alfelére Kis Viktor. – Képzeld el, hogy jártam! – számolt be otthon az esetről.
– Semmi kétség, ő volt az! – szólta el magát ekkor Viktória. – Az lett volna csoda, ha felvesznek.
– Ő? Ki az az ő, és miért lett volna csoda, ha felvesznek?
A lányt régóta nyomasztotta a titok, hát bevallotta.
– A gazember! Add meg a címét, beperelem molesztálásért és a hivatali hatalommal való visszaélésért.
– Egy önkormányzati főtisztviselőt? Felejtsd el! Inkább nyeljük le a békát, és pucoljunk innen, míg nem késő.
– Csakhogy belátod! – élénkült meg Kis Viktor. – Tehát…
– Költözzünk Zsombolyára!
A fiú elnémult.
– Elmagyarázom, miért választottam éppen ezt a porfészket. Egy az, hogy megszabadulunk attól a keselyűtől. Odáig, remélem, már nem érnek el a karmai. Mellesleg Zsombolya mégiscsak kisváros, vagyis: olcsóbb, nyugisabb, ahol könnyebben találunk állást is.
– Nu, nu, nu! Ha a törvény nem támogat, segítségül hívom az ökleim, és, ahelyett hogy te félnél, az a keselyű kap majd frászt mitőlünk.
– Hogyne, hogy utána havonta látogassalak meg a dutyiban. Kösz, ebből inkább nem kérek. Ennél sokkal kecsegtetőbb viszont az Ágoston bácsi-variáció, főleg, ha tekintetbe vesszük, miszerint ő az egyetlen, aki ismeri anyánk lakcímét – vágta ki utolsó tromfját Viktória. – Elvégre el is költözhetett, hibás a cím, vagy… Mit tudom én!
Viktor egy pillanatra megingott, de eszébe jutott a mogyorófavessző, s már hallani sem akart többé Zsombolyáról. Ekkor erélyesen kopogtattak a testvérek ajtaján. A házigazda! Ez is mindig akkor jön, amikor a legrosszabb passzba kerültek!
– Szabad!
– Jó napot adjon isten! Zavarok?
– Ön? Ugyan, ön sosem diszturbál!v Parancsoljon, foglaljon helyet minálunk! Vicus, hozz egy pohár cujkát a házi bácsinak! – hajlongott Viktor szolgálatkészen.
– Köszönöm, bár ihatnék, de nekem sajna nem szabad. Csak azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat, még nem fizették ki a lakbérüket.
– Kifizetjük, kérem, kifizetjük, amint kapunk munkát a városban. Várjon még két hetet! Addig biztosan sikerül.
– Még két hetet? Egy napot sem. Vagy fizetnek azonnal, és visszaadom a kauciót, vagy lelakják, aztán fel is út, le is út, búcsút veszünk egymástól. Én is pénzből élek, uraim, és higgyék el, bárhogy is spórolok, alig tudom kifizetni a rezsimet, az adót, gyógyszert, hogy a ruháról már ne is beszéljünk, mert arra bizony nem telik. Nézzék meg a zakkómat! 20 éve hordom, és olyan ó, hogy csak itthon nem szégyellem viselni.
– Rendben van, elmegyünk, vagy legalább várjon reggelig. Addig majd csak kitervelünk valamit.
– Na, hogy döntöttek? – állított be a háziúr úgy hét óra körül ismét Kisékhez. – Fizetnek, vagy búcsúzunk.
Viktor a bőröndökre mutatott.
– Tessék a kaució! Igazán nagyon szégyellem, de ilyen az élet, ilyen az élet! Ha jobban állnék, várnék még, mert maguk nagyon rendes emberek.
A testvérek elesetten, szomorúan hagyták el szűk, elhanyagolt, de mégis védelmet nyújtó fészküket. Kezükben két-két bőrönd: minden vagyonuk. Szép májusi vasárnap reggel volt. Nekivágtak a városnak anélkül, hogy tudták volna, hová is tartanak.
– Na, ebből elegem van! A kurva istenit ennek a városnak! – káromkodta el magát pár száz méter lődörgés után Kis Viktor, letette a bőröndöket, és rájuk ült.
– Pszt, kérlek, ne akadályozd a forgalmat! Nézd, milyen furcsán néz ránk az az úriember!
– Hadd nézzen! Valami nem tetszik, hapsikám? – kiáltotta oda a férfinak.
– Állj fel, kérlek, eszembe jutott valaki. Egy… egy nagyon jó barátnőm. Festőnő. Épp ott lakik, abban a keskeny utcában.
– Az lehet. Én viszont itt lakom – húzódzkodott bőröndjeivel egy földön kéregető koldus mellé, előhalászott egy furulyát, és sapkáját a földre téve elkezdett furulyázni.
A járókellők közül többen megálltak, meghallgatták a fiút, és pénzt dobáltak a sapkába.
– Köszönöm! Hálásan köszönöm! Éljen Ceauşescu!
Az emberek szeme összevillant.
– Éljen!
– Doamne, ajută! Uram, segíts! Vikikém, ha szeretsz, azonnal felállsz, és velem jössz.
– Minek? Nagyon jól érzem magam én az utcán, akarom mondani otthon is. Oké, megyek, de csak a kedvedért!
– Szia, haver! – köszönt oda a koldusnak. – Éljen, Ceauşescu!
– Te nem vagy normális.
– Köszönöm a bókot. Mehetünk.
– Itt lakik – mutatott nemsokára Viktória egy kétemeletes bérházra. Talán megengedi, hogy pár napig meghúzzuk nála magunkat.
– Természetesen, ameddig csak szükséges. Egy jó barátnak mindig segítenie kell a másikon. Erre valók a barátok – biztosította a lányt a fekete körmű és ajkú Dorina, azzal már be is mutatta legújabb barátját, a pirosas szemű, fehér szemöldökű Edömért.
– Egy albínó! – csodálkozott Viktória; ezek ketten szépen egymásra találtak! – Te is bokszoló vagy?
– Is? Miért is? Dorina, neked bokszoló barátod is van?
– Nincs, dehogy. Kivéve Mihait, de ő az unokatestvérem – találta fel magát a festőnő. – Miért?
– Semmi, nem érdekes!
– Vigyázz, mit mondasz: féltékeny a zsenikém – súgta oda Viktóriának. – Edömér filozófus, reformer és darus a november 7 építésztelepen.
– Darus és reformer? Elég szokatlan társítás. Aztán miben reformer? A műszaki tudományokban, vagyis újító, feltaláló, vagy csak úgy általában?
– Csak úgy általában.
– Ez sem rossz – figyelt fel a fura szerzetre Viktor is. – De mégis minek a reformálásán töröd a fejedet?
– Dorina!
– Igen?
– Megbízható ez a fiatalember?
– Abszolút.
A férfi erre elkezdett összevissza cikázni a szobában. Megvizsgálta a telefonkagylót, lámpát, falat, képeket…
– Mit keres? – forgatta a szemét jobbra-balra Viktória.
– Poloskát. Azt hiszi, titokban lehallgatják a Szekuritátén.
– De hisz ez abszurdum! Tudomásom szerint megszüntették.
– Beszélj, kérlek, halkabban, nehogy meghalljon! Szerinte van, csak Ceauşescu helyett most Iliescunak dolgoznak.
– Az ember sohasem lehet elég óvatos – ült vissza az asztalhoz Edömér. – Pedig állítólag már a kapitalizmust építjük. Szereted a krimit, akciófilmeket?
– Szeretem.
– A horrort?
– Már kevésbé, de mi köze ennek ahhoz, amit kérdeztem?
– Itt van a kutya elásva. Te szereted a krimit, mások a horrort, történelmi, háborús és egyéb vérfürdős maszlagot. Minél több a hulla, verekedés stb. annál izgalmasabb, ugyebár?
– Ne túlozz, ez csak film, játék. Ki veszi őket komolyan?
– Te, Dorina, mindenki, lassan, fokozatosan, csak magatok sem tudjátok. Úgy ám, barátocskám, mert minél többször látsz, hallasz valamit, annál biztosabb, hogy rabul ejt. Mint a marihuánás cigaretta. Először csak diszkréten, akár le is mondhatsz róla, ha többször nem szívod. Később egyre jobban kívánod, és meg sem állsz az LSD-ig, kokainig, heroinig.
– Van benne valami. Viszont a filmeknél…
– Ugyanúgy, amihez tedd hozzá a rádiót, újságot, könyveket, és mindazt a borzalmat, ami nap mint nap körülvesz bennünket. A végén annyira megszokod, hogy ki sem elégít a passzív fogyasztó szerepe.
Viktor minden levertsége ellenére elmosolyogta magát.
– Fura darukezelő vagy te, Edömér! De azt csak nem akarod nekünk beadni, hogy valakiből azért lett zsebmetsző, mert látott egy-két filmet ezzel kapcsolatban a tévében.
– De, pontosan ezt állítom. Ma még csak a futballbírókat verik meg, de holnap rákerül a sor a törvényszéki bírókra is, meglátod, aztán jönnek a politikusok, tanárok… Emlékszel még a januári bányászjárásra, amikor a Mosolygós kijelentette, siessenek Bukarestbe, és csináljanak rendet, mert veszélyben a demokrácia?
– Emlékszem.
– Akkor is elég volt egy szó ahhoz, hogy kiröppenjen a szellem a palackból. Hasonló erőszaknak voltunk tanúi két hónappal ezelőtt is, lásd a marosvásárhelyi pogromot, a fekete márciust! Sőt, tovább megyek, akár le is tenném a nagy esküt, hogy ezek a lupényi bányászok a következő hónapban is szétvágnak dorongjaikkal a fő- vagy más város utcáin.
– Optimista nem vagy, az bizonyos. De hogy akarod te megreformálni te ezt az agresszióra épült világot? Mert azt akarod, ha nem tévedek.
– Kutyaharapást szőrével – halkította le hangját sejtelmesen a filozófus darukezelő.
– Szerintem hagyjuk a politikát későbbre! – próbálta más irányba terelni a beszélgetést Dorina. – Igazából még meg sem kérdeztem, mi történt az én szegény barátnőmmel, amióta nem láttam.
A testvérek arca egyből elborult, csakhogy Edömér nem hagyta ám magát ilyen könnyen lerázni.
– Én csak arra válaszoltam, amiről kérdeztek. De ha untatok…
– Folytasd csak, engem nem untatsz – biztosította érdeklődéséről a fiatalember. – Tehát kutyaharapást szőrével.
– Ezt úgy értem, hogy ugyanazt kellene tenni a béke, progresszió, mint eddig az agresszió érdekében. Például: általános és teljes leszerelés az egész világon.
– Lerágott csont – jegyezte meg Viktória. – Más?
– Ha én lennék a Világköztársaság elnöke…
– Miféle Világköztársaság?
– A leendő világköztársaságé – kommentálta Kis Viktor. – Nemde, így gondoltad?
– Így. Jelenleg ugyan más a trend. Most még mindenki önállóságra törekszik: külön nyelv, külön nép, pénz, ország. De nem adok húsz- harminc évet sem, amikor épp az ellenkezőjét akarjuk. Először a legkisebb földrész, Európa egyesül, utána megalakul az Ázsiai Unió, ezt követi az ausztráliai… Kezdetben, amíg ezek is egyetlen államba, a világköztársaságba nem tömörülnek.
– Aminek te leszel az elnöke – hunyorított a húgára titokban.
Edömér észrevette.
– Köszönöm az érdeklődést. Nincs több mondanivalóm.
– Kár, mert valóban érdekelne, mit tenne világelnökként egy magadfajta reformer.
– Engem meg az, mikor szállsz le rólam.
– Csak nem sértődtél meg, pajtikám?
– Nem, de azt sem szeretem, ha flúgosnak tartanak.
– Kérlek, ne haragudj! Én, nem tartalak. Jelenleg min dolgozol, Dorina?
– Ezen! – vezette Viktort legújabb alkotásához a festőnő.
A festmény egy lepusztult, nyomasztó hangulatot árasztó tájat ábrázolt. Bágyadt napfény, romok, röpködő madarak, a háttérben hatalmas folyó hömpölygött.
– Én így látom a világot. Csak nem húsz-harminc, hanem húszezer év múlva.
– Egy bolond százat csinál – gondolta a fiatalember. – Bájos. Még az a szerencse, hogy ezt már aligha érjük meg.
Este a műteremben aludtak. Ágy híján egy-egy leterített szivacsos matracon. Nem a legideálisabb fekvőhely, egy pályaudvarnál azért tűrhetőbb.
– Kicsit hideg van – takaródzott be a lány fázósan. – Te nem fázol?
– Várj, mindjárt megmasszírozlak – feküdt át Viktor a húgához. – Így la! Jólesik? – dörzsölte meg a hátát, karjait.
– Finomabban, hé, finomabban! Most, most már jó. Egész tehetséges masszőr vagy – simult Viktória a fiúhoz, hogy a bátyja is felmelegedjék egy keveset.
A fiatalember meghatódott. Egyszerre erősnek, és magabiztosnak érezte magát.
– Jó éjszakát! Szép álmokat! – simogatta meg húga arcát, akár egy apa, aki féltő gonddal védi, ápolja gondjára bízott gyermekét. – De hiszen te sírsz – érezte meg a lány kibuggyanó könnyeit.
Viktória bátyjánál jóval reálisabb gondolkozású, kiegyensúlyozott személyiség volt, ezenkívül bátor, talpraesett, aki ritkán esett kétségbe. Hanem ez a jelenlegi helyzet az ő idegeit is felőrölte.
– Szedd össze, magad, hiszen te olyan bátor, erős kislány vagy. Kiről vegyek példát, ha te is ennyire búnak ereszted a fejedet. Ha hinnél istenben, most azt mondanám, imádkozz. Állítólag jót tesz, még ha nincs is semmi értelme. Akár a könnyeknek, de legalább megköny­nyebbülünk tőle, ezért mit szólnál hozzá, ha mégis…
– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy – szólalt meg hirtelen Viktória a sötétben –, szenteljék, nem: szenteltessék meg a te neved, legyen meg a te akaratod… Fals: add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket, amint a mennyben, úgy a földön is, helyesebben… Elfelejtettem, minden összekavarok – adta fel csüggedten.
– Akkor ne forszírozd. Ha van isten, ima nélkül is megsegít, ha viszont nincs, fohászkodni sem érdemes.
Még meghánytak-vetettek egy-két kérdést, problémát, aztán a napi izgalmaktól fáradtan álomba merültek. Úgy fél órát alhattak, amikor a fiú érezte, hogy szorgalmasan matatnak a fütyijén. Előbb azt hitte, álmodik. Tévedett: Viktória volt az, s bizony erősen meg is izzasz­totta Kis Viktort.
– Vicus?
A lány nem felelt. Ezek szerint ő álmodik, vagy… Vagy ki tudja, mindenesetre az a legbiztosabb, ha visszacsúszik a helyére. A múltkor is hogy megfeledkezett magáról, de az akkor volt. Ilyesminek sohasem szabad megtörténnie még egyszer.
Amikor reggel fölkeltek, Edömér már réges-rég elrobogott az építőtelepre, és Dorina is menni készült a színházba.

(Folytatjuk)