Ültek Malackával a padon. Kéz a kézben, éppen egymásba illett a kettõ. Hogy melyiké indult el a másikét megfogni, már nem emlékeztek, lehet, hogy Vadmalac volt a kezdményezõ, lehet, hogy Malacka, még valószínûbb, hogy mozdulataik szinkronban voltak.
A távolba néztek, már mintha egy életen keresztül. És mindig kéz a kézben.
Bámulta õket a kékvirágú folyondár, nézte az ibolya lentrõl, meg más: a kalendula virága, Ángyó néni rózsája – évszaka válogatta.

/Megjelent az Újnépszabadságban