Hozzánk nőnek a dolgok, a dolgokhoz hozzánövünk, hiába a nikkelezett kések a fiókban, mégis a megfeketedett, zsilettvékonyra fent vágószerszám tolakodik kezünk ügyébe mindig, mellyel gyermekkorunkban is zsíroskenyeret kentünk, s meggyfanyelének tapintása bőrünk alatt lüktet; és hiába a nájlonvödör a sarokban, mindig a korhadt vizeskártya után nyúlkál a vénember, ha szomjas, bizony, hozzánk öregednek a dolgok, mert a negyvenéves fakanál már repedezett, ráncos vénasszonyarc, a puliszkakeverő kalap fonnyadt, mint az őt szorító térdeken a bőr, és pergamensárga, mint bőr a kézfejen; elhatalmasodnak fölöttünk a tárgyak, idegesen kapkod az ember, ha otthon felejtődött zsebéből a bicska, karját rázza, ha hiányzik róla a karóra-bilincs. Élünk a lelkes dolgok bűvöletében, s úgy érezzük, hogy belőlünk szakad ki, ha köröttünk valami megszűnik, ha többé már nincs.

Világ tetejének is nevezik azt a települést, melyen szétszórtan, hunyorgó lámpák s csillagok alatt dolgoznak, alszanak, élnek az emberek, fönn, a Kárpátok déli kanyarulatában, tanyaszerű szétszórtságban, hová, ha tiszta a levegő, a brassói állomás vonatainak füttyei is elhallszanak, hol a kocsma öblös torkába úgy buknak alá a tölgy-testű, fáradt férfiak, mint akik hazaérkeztek végre, hol az asszonyok délben olcsó parizerkarikát öltöztetnek prézlibundába, hogy vastagabbnak lássék, s öregek lesik a csillagok állását, hogy a holnapi idő mit hoz, hol arasznyi sínpár kanyarog körbe-körbe a vágottasokban, begyűjteni kidöntött szálfát, embert – mondom, világ tetejének is nevezik, világ végének is azt a helyet, hol az öreg mozdony hatvan esztendeje töfög-pöfög, s füttyögetve végzi, mit kell, a tanya lakóinak alázatos szolgálatára.

Amolyan kicsike háziállat volt az a mozdony, a gyerekek fenyőgallyal dörzsölgették oldalát, s hálásan töfögött; hajnalonként embereket vitt fától fáig, vágtértől vágtérig, az asszonyok gyakran delet küldtek véle embereiknek; szolgálatkész jószág, megállt, ha Imre bá egy csupor epret akart hazaküldeni kislányának, s kunkorodott pipája füstje, amint pöfögött a platón körbe-körbe-karikába, a nagyvilágba-indulókat elvitte a sikló tetejéig, megvárta, míg levették róla a fenyőkéregbe kötött túrót, télen havat túrt, nyáron esővel mosatta hátát – végül is csak kiöregedett…

S az emberek utolsó útjára kísérték a vénséges vén szolgát, fölgallyazták zölddel, körbevirágozták. Lassúdan, hüppögve baktatott a mozdony, ősz füstöt eregetve, s hogy líraiak legyünk: meleg hátára szálltak a madarak, utoljára végigsimították fáradt testét az útmenti ágak, s özönlöttek nyomában három nemzedék emberei, csurgott szemükből a könny, mint ereszaljáról a zápor, mégis szótlanul kísérték, hagyták, hogy ő dohogjon csak, mintha belőlük dohogott volna tova.

S én időnként, amilyen bolond, éjszakázó ember vagyok, azt hallom csak, hogy nagy dérrel-dúrral, méltósággal, mozdonyok pöfékelnek belőlünk el.

Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én

Forrás. ujhet.com