(almanachba)

Tudjuk, hogy álmaink csődje e kurta valóság,
félelmeinket elsimogatják bennünk a fák,
belül burjánzó őserdők mérgezte tájak,
vérköreinkben mocorgó ösztönvilág.

Részvéttől nedves pilláink alatt az árnyék,
magunkat szánjuk a szóval, mi másokra hull,
nyughelyük mellett hever az elhamvadt érzés,
mely évekig égette szívünket álmatlanul…

Feledünk lassan és feledünk megállás nélkül,
elhervadt bennünk a szánás mint őszi virág.
Forgatjuk szótlan a szánkban az íztelen semmit,
s kiköpjük csöndben, ha nem minket néz a világ.