Beszélgetés Dr.Hubbes László-Attilával, a sepsiszentgyörgyi Kiss Béla Ikebana Kör vezetőjével

Nemrég rendezték meg Sepsiszentgyörgyön, a Kónya Ádám Művelődési Központban az immár szokásossá vált őszi ikebana-kiállítást, melynek fő célja bemutatni a Kiss Béla Ikebana Kör művészeinek legsikerültebb alkotásait, egyszersmint népszerűsítve a hagyományos japán virágrendészet kultuszát. Sajnos mi, a „szakma kivülállói” eléggé keveset tudunk erről a szemet-szívet gyönyörködtető ősrégi művészetről, ezért a Kör vezetőjét dr. Hubbes László-Attilát kérdeztem az ikebena történetéről, eszköztáráról, az egyes alkotói stílusokról, valamint a sepsiszentgyörgyi, immár komoly múlttal rendelkező csoportosulás terveiről.
– Tavaly ősszel, pontosabban szeptember 11-én startoltak a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Központban a „Japán napok”. Az akkor ötödszörre megrendezett esemény bő ízelítőt kínált a hagyományos japán művészetekből, szokásokból és játékokból. Idén mindebből csak az Ön által irányított és „levezényelt” ikebana kiállítást sikerült összehozni. Mi volt ennek az oka?
– Japán napok ritkábban vannak, néha több év is eltelik közöttük, ezeket a régóta Sepsiszentgyörgyön élő Tanizaki Szeiko japán néprajzkutató szokta szervezni az utóbbi években. Ikebana kiállítások viszont már az 1980-as években is voltak itt Kiss Béla művésztanár vezetésével, ezt a hagyományt igyekszünk felújítani mostanában hajdani tanítványaival, az újra feléledő ikebana kör tagjaival – szeretnénk a város életébe megint belefűzni ezeket a szép “virágünnepeket” – évente kétszer is, tavasszal meg ősszel. Természetesen, ha Szeiko meghív, hogy kapcsolódjunk be a “Japán napok” programsorozatába, nagy örömmel tesszük, és ahhoz igazítjuk a kiállításunkat: megtiszteltetés is ez számunkra, másrészt pedig a japán műveltség más megnyilvánulásai között a virágok japán művészete is jobban átélhető, megérthető. Idén sajnos elmaradt a japán nap – okát nem tudom -, reméljük, hogy a jövő esztendőben újra sor kerül a Felkelő Nap országának erre a szép köszöntésére, és akkor megint együtt ünnepelhetünk.

-Mikor alakult meg a sepsiszentgyörgyi ikebena-kör és kik az aktív tagjai?
– A pontos megalakulásának idejét nem tudom megmondani. Én csak 1984-ben csöppentem bele, amikor a Mikóba kerültem, kilencedik osztályba. Ott volt rajztanárom Kiss Béla, aki az ikebana kört vezette. Ő 1972-ben költözött haza Sepsiszentgyörgyre, és a korábban, a bukaresti képzőművészeti tanulmányai alatt megismert japán virágrendezést már akkor igyekezett meghonosítani barátai, diákjai körében. Amikor tehát én a nyolcvanas évek közepén becsábultam ebbe a körbe, az akkor már egy kiforrott műhelyként működött. Aztán a kilencvenes évek közepére félbemaradt, megszűnt az Ikebana Kör – a volt diákok, magam is, nagyrészt szétszéledtünk a nagyvilágban.
Több mint másfél évtizednyi szünet után, 2009-ben Kiss Béla tanár úr újra kiállításra hívta a régi ikebanásokat a Székely Mikó Kollégium 150 éves jubileumára. Majd éppen Szeiko Tanizaki japán-napi kezdeményezéseihez kötődve, egyre több lehetőséget találtunk arra, hogy körként is rendszeresebben rendezzünk. Kerestük egymást, igyekeztem újra rendszeressé tenni a találkozásokat, új tagokat is megnyerni. Több-kevesebb sikerrel. Végül, az utóbbi években, már több alkalommal is tartottunk megint önálló ikebana kiállításokat, mint ahogyan régen. Ebben nagy érdeme van a régi ikebana kör-tagoknak: Kiss Béla tanítványainak, barátainak. A névsor hosszú lenne, de néhány igazi virágrendező művészt szeretnék kiemelni, akik szinte minden kiállításon részt vesznek: Kis Kinga, Zayzon Ádám, Csurulya Árpád, Asztalos Enikő, Csergő Benedek Csilla, Csíki Sándor Jenő, Márton Lichtfusz Katalin. Szerencsére lassan újabb lelkes érdeklődőkkel is kezdett bővülni a Kör, akik mostani, legutóbbi kiállításunkon már visszatérő virágrendezők voltak.

– Számos előadása során, publikus interjúkban vallotta, hogy már diákkora óta különös vonzódás köti a virágokhoz. Hogyan lett a virágok ifjú szerelmeséből a hagyományos japán ikebana egyik legkiemelkedőbb erdélyi ismerője és művelője?
– Mindig szerettem a füveket, fákat, virágokat – az erdőt. Gyerekkoromban természettudósnak készültem. A virágok iránti rajongást azonban több minden mással együtt éppen Kiss Bélának köszönhetem, aki nemcsak az ikebanában volt mesterem, hanem a japán festészettel, irodalommal is megismertetett, és egyáltalán, megszerettette velünk a Kelet, a zene, a jazz, a kortárs művészet világát. De, igen, mindezek közül valamiért az ikebana maradt meg talán nekem a legbensőbbnek. Megváltoztatta a látásomat: erdőben, parkban, útszélen alig tudok úgy elmenni fák, bokrok mellett, hogy ne lássak bennük gyönyörű, ígéretes vonalakat. Az ikebanával azután is foglalkoztam, hogy elkerültem itthonról, Kolozsváron, az egyetemen is. Bár később egy ideig nem rendeztem, mégis, gondolatban foglalkoztam vele, olvastam róla, japán témákkal társítottam. Aztán, amikor hazaköltöztünk Szentgyörgyre, akkor itthon a családban kezdtem újra hangulataim szerint néha összerakni egy-egy virágkompozíciót. Ha megleltem a megfelelő csöndet magamban, vagy ha éppen elcsöndesülésre volt szükségem. Amikor a körbeli társaimmal is elkezdtünk találkozni, újra kiállítani, akkor magam is újra nagyobb figyelemmel kezdtem tanulmányozni az elméletet is. Újraolvastam a jegyzeteimet, mind nagyobb éhséggel kerestem az elérhető szakirodalmat, volt kézikönyv, amit németből le is fordítottam magyarra. Következetesebben kezdtem figyelni a különböző stílusok szabályaira, nem elégedtem meg az első elkészült változattal, hanem alakítgattam, amíg jónak éreztem. Néha, különleges alkalmakkor bemutatókat, előadásokat tartottam – itthon, Szentgyörgyön vagy Csíkszeredában, a Sapientián, ahol dolgozom. Néhány évvel ezelőtt az Ikebana Kör újraindítására tett próbálkozásaim keretében előadásokkal megtoldott rendszeres műhelyeket tartottam, amelyeknek Lázár-Prezsmer Endre jóvoltából a Kónya Ádám Városi Művelődési Ház klubhelyisége adott helyet. Ment is, meg nem is – eleinte többen jártak, aztán fokozatosan elsorvadt az érdeklődés, én is elvesztettem lelkes motivációmat a kör akadozó görgetésére, újak toborzására. Bár rendszeres, havi körtevékenység most nincs, úgy gondolok rá, mint a hamu alatti parázsra, nem mondtam le róla – különösen, hogy az évenkénti két kiállítás most már elmaradhatatlan hagyománnyá erősödött. Folytatni szeretném, folytatni szeretnénk. Nemcsak a japán virágrendezés művészetének szépsége miatt, hanem Kiss Béla mesterünk hagyatékának megőrzéséért is: neki köszönhetjük ennek a csodálatos virág-világnak a megismerését, és fontos, hogy tovább is adjuk ezt a költészetet újaknak, fiataloknak. Úgy néz ki, most már nem reménytelenül, nem eredménytelenül: minden alkalommal gazdagodunk új tagokkal.
– Köztudott, hogy az egyik hagyományos japán versformával, a haikuval is „kacérkodik”. Műfaji különbözőségüktől eltekintve, lát-e bármiféle hasonlóságot az ikebana és a haiku között?
– Igen, amikor ifjúkoromban írtam még verseket, magam is kipróbáltam a haikut is. De mindenekelőtt olvasni szerettem őket, ahogy ma is, viszont verset nagyon rég nem írtam – semmilyent. Még első éves diákként írtam azonban egy játékos elemző esszét Macuó Basó Varjújáról, amit ma is kedvelek — tavaly ezt mutattam be a Japán napok keretében, régi japán mesterek tusfestményeivel illusztrálva.
Az európai művészeti fogalmak szerint a haiku az műfaj, az ikebana azonban önálló művészeti ágnak tekinthető. Valóban sok hasonlóságot találhatunk közöttük, nem is kell nagyon keresni. A közegük az, ami különbözik, de megformálás tekintetében igen közel állnak egymáshoz: mindkettő a rövidség, a finom egyszerűség kifejeződése — néhány szóban, néhány vonalban egy egész világot tükrözni — akárcsak a szumi-e tusrajzok. A szabályos haiku három sorból áll, és ugyancsak három elemből épül fel a modernebb nageire és a moribana stílusú ikebana. Mindkét művészetben nagyon fontosak az arányok, a hosszúsági szabályok, de éppígy említhetem azt a jellegzetességet is, hogy az ikebana, akárcsak a haiku, témáiban igyekszik igazodni az évszakokhoz. Mindkettő a pillanat, a hangulat művészete, ugyanakkor az elmélkedésé, a bölcsességek leszűréséé is.

– Mit kell tudnia egy európainak a japán ikebana több évszázados kultuszáról?
– Helyes, hogyha a kultusz fogalmából indulunk ki, ugyanis a virágok már a legkorábbi időszakban is fontos szerepet töltöttek be a japán szigetek vallási életében. A sintó szentélyekben szépen elrendezett virágáldozatokat helyeztek el a helyi istenek: kamik tiszteletére — ez ma sincs másként. A VI. században Kínából és Koreából beáramló buddhizmus tovább éltette a virág-áhítatot, azért is, mert a maguk során ezek az átadó műveltségek is kifinomult virágrendezési kultúrával rendelkeztek. A középkorban a buddhista kolostorok alakítgatták az oltárokon felállított virágáldozatok hagyományát, majd a XV. században egy szerzetes, Ikenobó Szennó, a kiotói Rokkakúdó templom papja alapozta meg a virágrendezés művészetének szabályrendszerét. Ekkor még hatalmas, sokszor embermagasságú, bonyolult, kilenc elemes virágrendezéseket szerkesztettek – ezeket rikkának hívták. A későbbiekben ‘világiasodik’ ez a hagyomány: ahogy a szerzetesek, papok mellett a szamurájok, a nemesek, hivatalnokok is elkezdik művelni a virágrendezés mesterségét, úgy a szentélyeken kívül, az otthonok házi oltárain is megjelennek a virágkompozíciók. Még később, az ikebana polgárosodik: a polgári lakások díszévé lesz, és különösen a nők körében válik népszerűvé, szinte kötelező illendőséggé. Ugyanakkor,az elemek száma is csökken, a szabályok is fokozatosan egyszerűsödnek, egészen odáig, hogy a modern ikebana stílusokban már csupán három fő elem számít, és részben a nyugati kultúra visszahatásaként, a japán tájtól idegen virágok, edények, tárgyak is elfogadottabbak.

– Mi a hagyományos japán virágrendező eszköztára és hogyan kell azt használnia ahhoz, hogy üzenetét át tudja adni az értő-érző szemlélőnek.
– Mindenekelőtt a virágokat befogadó edényekre van szükség. Hagyományosan vázákba rendezték a virágokat, hatalmas, talpas-füles bronzvázákba, porcelán vagy cserép vázákba, de akár facsöbrökbe is, amelyek nemcsak virágokat, de friss leveles ágakat is megbírnak. Ma már előnyben részesítik a kisebb edényeket, vázákat, az új moribana stílusban pedig a tálak veszik át a fő szerepet. Ez a fejlemény természetesen az eszköztár bővülésével is járt, hiszen egy tálban nehezebb rögzíteni a virágokat, ágakat, mint egy magas, szűk nyakú vázában, amelyben legföljebb egy meghajlított, betört, vagy bevágott segéd-gallydarabra van szükség, de legtöbbször ilyesmire sem. A tálban a virágot meghatározott helyzetben megállítani csak különleges rögzítőeszközök segítségével lehet, ezek közül a legismertebb a kenzán — a ‘kardhegyek’ — ami nem más, mint egy korong alakú ólomötvözet nehezékből szabályos sűrű sorokban hegyükkel fölfelé kimeredező szegek tüske-erdeje. Ideális esetben rozsdamentes acélból, de az ilyet csak Japánból lehetne nagyon drágán rendelni, úgyhogy mi szükségből megtanultuk, hogyan öntsünk magunknak kenzánt “házi használatra”. A különféle vastagságú, erősségű drótok is jó szolgálatot tehetnek. Az ilyen rögzítőeszközöket viszont a rendezésben mindenképpen el kell takarni, növényekkel, mohával, kövecskékkel.
Az edények, rögzítők mellett a legfontosabb az olló — vannak különleges finom japán virágollók, de megteszi a szokásos kertészolló is. Vágó szerszámként pedig még az ágmetsző kések, oltókések is nagyon hasznosak. Érdemes megjegyezni itt, hogy ajánlatos a rendezéshez használt virágok, ágak szárát, ha lehet, víz alatt, rézsútosan elmetszeni, mert hosszabb ideig megőrzik frissességüket.
Mindezeken túl, mi még szoktunk “ággyűjtő” kirándulásokra is kiruccanni, amikor nemcsak friss élő ágakat vágunk a közelgő kiállításra, de száraz ágakat, gyökereket is keresünk, és ez utóbbiak közül a szebbeket a rendezések lebontása után sem vetjük el, hanem esetenként más, új virágrendezéshez is felhasználjuk, legtöbbször sok év eltelte után is akár. Ez azzal jár, hogy sokszor családunk, környezetünk nagy örömére mindenhol giz-gazokba lehet beleakadni…

– Tudomásom szerint, a japán harcművészetekhez hasonlóan, az ikebana stílusa is a különféle “iskolák” szerint változik. Hogyan jellemezné a szentgyörgyi csoportosulás alkotói stílusát?

– Valóban sok ikebana-iskola alakult a történelem során, és ezek nem egyszer új stílusokat is teremtettek. Azonban fontos megjegyezni, hogy a népszerűvé vált stílusokat minden iskola felöleli, elsajátítja, magához alakítja, így többnyire minden hagyományos iskola szinte minden stílust gyakorol. Csak a legfontosabb iskolákat emelem ki, amelyek itt Európában is ismertek, megemlítve a sajátos stílusokat is, amelyek leginkább hozzájuk fűződnek. A legrégibb a kiotói Ikenobó iskola, amelyet a már említett Ikenobó Szennó alapított a XV. században. Legfontosabb stílusa ma is a legbonyolultabb rikka, de az Ikenobó mesterek nemzedékei dolgozták ki a hagyományos tatehana (álló virágok), sóka vagy szeika (élő virágok) stílusok, majd később a nageire-bana (bedobált virágok) szabályrendszerét is. Az újabb iskolák közül fontos a XIX. század végén az Ohara Unsin által Tokióban alapított Ohara iskola, amelyben először kaptak szerepet a nyugati virágok. Az alapító mester keramikus volt, nagy újítása a tálak felhasználása a virágrendezéshez a korábban használatos vázák helyett, ebből született a moribana (felhalmozott virágok) stílus. Ez az iskola a moribana mellett elsősorban a heika (álló virágok) (tulajdonképpen vázában rendezett nageire), a tájképszerű bundzsinka és a szabad stílus (hana-iso) művelője. A világszerte legismertebb ikebana iskola a Szógecu iskola, amelyet a hagyományos stílusokkal szakító, azokat radikálisan megújító Szófú Tesigahara alapozott meg 1926-ban Tokióban. Ő 1950-es évektől küldetésszerűen bemutatókat tartott, műhelyeket indított Európában és a nagyvilágban, aminek eredményeképpen az ikebana széleskörűen ismert és népszerű lett világszerte. A Szógecu-rjú által legkedveltebb stílusok a moribana, a nageire és a szabad stílus. Bár az egyes stílusok szabályai, némi rugalmasság mellett, eléggé egységesek és rögzítettek, iskolánként eltérhetnek a technikák, de különösen az elemek megnevezései.
A Sepsiszentgyörgyi Kiss Béla Ikebana Kör hagyományosan a legutóbbi, a Szógecu iskola követője: a gyakrabban alkalmazott stílusaink a moribana, a nageire és a szabad stílus, ezeken belül pedig a kedveltebb alakzatok: az egyenes, a dőlt, a fekvő, az égi vagy a vízesés forma, valamint az elemek (más iskoláktól eltérő) nevei és értelmezései: a sin (fő ág: az ég), a szoe (első mellékág: az ember) és a hikae (második mellékág: a föld). A Szógecu iskolára jellemző sajátosság az is, hogy szabadabban használjuk a növényi anyagainkat a rendezésekben. Így a szentgyörgyi körben Kiss Béla és az első nemzedék mesterei (Orosz Endre bácsi, Zayzon Ádám) által meghonosított hagyományként visszük tovább azt, hogy előszeretettel építjük be rendezéseinkbe a száraz ágakat vagy gyökereket is.
–Az ikebana élő elemekből tevődik össze, s mint ilyen, viszonylag hamar elavul.Tehát ilyen szempontból lényegesen különbözik a betű, festék, hangjegy stb. által rögzített és az utókornak átadott művektől. E jellegét figyelembe véve, rendelkezik-e a műalkotásokra jellemző értékekkel? Véleménye szerint művésznek tekinthető-e az ikebana-alkotó?
– Az ikebana jelentése ‘élő virágok’ és természetszerűleg mulandó alkotás: addig él, amíg a virágok, levelek, ágak, amelyekből áll, el nem fonnyadnak, el nem hervadnak. Sokszor addig sem: a kiállítások ritkán tartanak egy-két napnál többet, és ezért a rendezéseket legtöbbször még azelőtt szétbontják, mielőtt “meghalnának”. Ám ez is a lényege: a pillanatnyi jelleg, a mulandóság. Ilyen tekintetben éppen a természetnek a tükrözése. Egy plasztik művirágokból összerakott csokor ilyen értelemben nemcsak lehangoló, de egyenesen értelmetlen lenne. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ugyancsak természetes az a vágyunk is, hogy megörökítsük ezt a mulandó szépséget: nemcsak ma, a kifinomult fényképezőgépekkel, kamerás okostelefonokkal fotózzuk őket, de a legkorábbi időktől kezdve lerajzolták, lefestették a nagymesterek legszebb munkáit, vagy akár egyszerűbb mintarendezéseit, így ma is megcsodálhatjuk a több évszázada megkomponált szebbnél szebb ikebana alkotásokat éppúgy mint a mai nagy nemzetközi kiállítások lélegzetelállító rendezéseit.) Az időtállóság, a tartósság önmagában nem érték. Az értéket a szépség élménye hordozza, akkor is – vagy különösen akkor -, ha az csupán a pillanat, az óra, a nap illékony hangulata. És hozzáteszem, nem is csupán a szépségében rejlik az igazi értéke (- abban is). Az ikebana nem díszítőművészet, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a nyugati virágkompozíciók szolgálnak terek ornamentumául, ünnepek díszéül. A japán virágrendezés részben megőrizte szakrális ‘virágáldozat’ jellegét, de ami még fontosabb: meditatív, elmélkedő művészetté lett az idők során, amelyhez a ‘belelátás’, az előre tervezés, az elmélyülés, az elcsendesülés, az áhítat legalább olyan fontos, mint magának az alkotásnak a kézműves folyamata vagy a múlékony végeredménye. Az ikebana nem ábrázoló művészet, hanem kifejezőművészet – mint a zene, vagy a költészet, vagy az absztrakt képzőművészetek. Egy ikebana rendezésben nem az egyes elemek: a mélybordó krizantém, a jobbról felfelé ráhajló feketefenyő ág és az alul a tálat görcsösen kerülő borókagyökér a látnivaló, hanem az a hangulat, amit ez az együttes kifejez, üzen. Amivel megérint ott legbelül. Nem virágkötészet — virágköltészet.

– Egyetemi oktatói minőségében tett-e kísérletet arra, hogy diákjaival megismertesse a hagyományos japán művészeteket, köztük az ikebana-alkotást, esetleg “bevonzza” őket a Szentgyörgyön működő kör munkájába?
– Csíkszeredában, a Sapientián régebb többször rendeztem alkalomszerűen, sőt kiállítást is raktam össze jó néhány éve. Műhelyt is hirdettem meg, de nem éreztem igazi érdeklődést, ráhangolódást akkor. Két évvel ezelőtt a Csíkszeredai Jazzfesztiválon volt alkalmunk a Kör néhány tagjával kiállítani, az idén ez sajnos elmaradt, de ide is szeretnénk visszatérni a következő években. A hallgatóknak szoktam példázódni, néha bemutatni egy-egy ikebana rendezést, és olyan is volt, éppen tavaly, hogy egy tábori rendezvény keretében előadás után műhelyt is szerveztem, amivel több sikerélményem volt, mert a bekapcsolódó hallgatóknak is sikerélményt jelentett. Másrészt viszont az a körülmény, hogy ingázom Szeredába, az ott töltött időt pedig teljesen kitöltik az egyetemi feladatok, az oktatás, még nem találtam meg a kellő szabad idősávot, és talán magamban sem a kellő akaraterőt, hogy rendszeresebben próbálkozzak a virágok művészetére csábítani a hallgatókat. Azonban mindenképpen szeretném – fontosnak tartom, hogy itthon is, ott is új, lelkes híveket toborozzak, akik majd folytathatják, és szélesebb körben hagyománnyá mélyíthetik ezt a Japánból hozzánk érkezett különös, szép művészetet.

Kérdezett:
B. Tomos Hajnal