– Ugyanis itt dolgozóm, mint díszlettervező – magyarázta menet közben a festőnő. – Reggeli az asztalon. Ha szükségetek van még valamire, kukkantsatok a frizsibe. Pá, pá! Négy körül találkozunk.
– Hogy aludtál? – fürkészett Viktor húga arcába.
– Kösz, jól. És te?
Úgy tűnik, ártatlan! Bizonyára álmában babrált rajta olyan serényen.
– Mint a bunda. Nézzük, mi a reggeli!
Viktória csinált néhány szendvicset, közben elolvasták a tegnapi újságot, s már meg is született az aznapi haditerv: beugranak Freidorfra, és megnézik, milyen az az állatgondozói állás, amit az újságban hirdetnek. A település alig pár kilométerre húzódott a várostól és inkább külterületnek, mint falunak számított. Nem is olyan régen itt működött az ország legnagyobb sertésfeldolgozó üzeme és hizlaldája, amíg meg nem szüntették. Lehetséges, hogy most ismét beindul?
Felszálltak a 3-as villamosra, és rövid döcögés után megérkeztek az egykori sváb községbe.
– Jó napot kívánok! – köszönt Viktor illedelmesen egy fehér bajuszú öregapónak. – Megmondaná nekünk, hol lakik Holzberger úr?
– Hát ahajt, kint a telep végén. Polonă utca 6.
– Kösz! És a Weissmüller házát ismeri-e, tudja, ahol az a jenki színész lakott.
– A Hansi házát? Hogyne, épp ehejt, itt a Petőfi-téren, vagyis inkább csak a helye, mert már lebontották.
– Ki az a Weissmüller? – érdeklődött Viktória.
– Egyik kedvenc filmszínészem. A leghíresebb Tarzan-filmsztár, plusz ötszörös olimpiai bajnok gyorsúszásban. Most hat éve halt meg. Érdekes, minél kijjebb megyünk, annál büdösebb van! – szaglászott a fiú a levegőbe.
– A múlt szaga – élcelődött Viktória. – Aztán sok a mocsár is errefele.
– Ímhol a Holzberger-kastély! – állt meg Viktor egy tanyasi házféleség előtt. – Épp miránk vár a gazda. Jó napot kívánok! Maga Holzberger úr?
– Ja.
Dél. A nap egyenesen a szemükbe sütött. A tágas udvaron kutyák ugrándoztak egy szőke, melák ember körül. Lehetett olyan ötven éves, szájában érintetlen cigaretta.
– Mars! A fene essen magukba! Kit keresnek?
– Hallottad? Ez magázza a kutyáit! – Az újsághirdetésre jöttünk, gazduram.
– Jöjjenek be! Ceauşescu, a helyére! Iliescu, Honecker maguk is!
– Kis Viktor – mutatkozott be a fiatalember. – Ez meg a húgom, Viktória.
– Csak egy emberre van szükségem.
– Ő csak elkísért. A munka egyedül nekem kell.
– Az mindjárt más. Ért maga az állatokhoz?
– Maximálisan – vágta rá gyorsan bátyja helyett Viktória. – Disznó, tehén, kutya, juh… Úgy ismeri őket akár egy… egy veterinár (állategészségügyi)
– Én nem magát kérdeztem.
– Nem. Bocsáss meg, de hát úgyis rájönne.
– Akkor mi a francot, keres itt?
– Kenyeret. Azt reméltem, ahol egy disznónak jut néhány darabka, ott én sem maradok éhesen.
– Egy disznónak igen, mert azt felfaljuk, de magának nem, mert magát még csak meg sem ehetjük. Viszont tudja, mit? A feleségét felveszem – legeltette végig szemeit Viktórián az atyafi.
– Nem a feleségem, a húgom, Herr Holzberger.
– Annál jobb. Jöjjön, megmutatom a szobáját, ugyanis kvártélyba is felveszem.
– Engem? Nézze! Ha már a bátyám olyan őszinte, én sem akarok hazudni, ezért kerek perec bevallom, én sem értek a hízókhoz. Mellesleg mit szólna hozzá a b. neje? – értette el Holzberger tekintetét Viktória.
– Ő semmit, merthogy meghótt már vagy két éve, s mivel a gyerekek is elhagytak, igencsak elkelne egy kis segítség.
– Ilyen nagy az állomány?
– Ja. Megegyeztünk?
– De én…
– Majd beletanul, segítek. Igazán nem nagy ügy.
– Hát ha nem nagy ügy, tanítsa be a bátyám is. Ő szívesen beállna magához, ha felvenné.
– Őt… izé… – vakarta meg a füle tövét a piros arcú, rezes orrú kisgazda. – Nem bánom. Két feltétellel.
– Mégpedig?
– Ha magácska is vele tart.
– Vele, persze, mi több: épp erre akartam megkérni.
– Ennek örülök. Viszont ez a tanítás munkába, időbe és pénzbe is kerül ám. Én is csak azért vállalom, hogy segítsek magukon.
– Köszönöm. Nagyon hálásak vagyunk, Herr Holzberger. Ígérem, nem fogja megbánni. És a fizetés? Hetenként fizet vagy havonként?
– A bérük a koszt, lakás és okítás. Amíg bele nem jönnek, utána meglátjuk.
Viktor dühösen fintorgott, de még mielőtt visszautasíthatta volna a fekete mellényes freidorfit, húga már kezet is rázott a gazdával.
– Aláírva! Mutassa meg, hol lakunk!
– Milyen puha kacsója van kegyednek? – simogatta meg a gazda Viktória tenyerét. – Mégis mi a szakmája, ha nem titok?
– Miért érdekli? – türtőztette magát a fiatalember.
– Csak úgy kérdeztem. De ha titok, bocs az alkalmatlankodásért.
– Nem titok – mosolygott Viktória. – Gyógyszerész asszisztens.
– Szép szakma. És hogyhogy nem kap állást ilyen klassz diplomával a zsebében?
– Hosszú história. Majd egyszer ezt is elmesélem, de most inkább mutassa meg a kéglinket!
A gazda készségesen megmutatta, mármint egy tőrőlmetszett sváb nyári konyhát.
– Most így néz ki. Később átalakítom úgy, ahogy szeretik – húzott elő egy noteszt a zsebéből. – Tehát mit rakjak belé? Szerencsére van elég bútorom, még több is, mint kellene. Nem a legmodernebbek, de még ma is használhatók.
– Két ágy, ruhásszekrény, a kredenc, asztal maradhat, aztán négy szék, fogas és egy jégszekrény is jól jönne.
– Meglesz. Mikor költöznek?
– Holnap reggel, úgy nyolc óra tájt.
– Ilyen hamar? – sajnálkozott Dorina, amikor közölték vele, hol és milyen állást találtak a freidorfi negyedben. – Megjegyzem, ezt sem tételeztem volna fel rólad. Patika helyett disznóól… ?! Ezért kár volt annyit biflázni.
– Majd az új világban másképp lesz – bizakodott a darukezelő. – Ott mindenki azt teszi, amihez kedve, tehetsége van, és a szükségletei szerint természetben fizetik. Akarsz egy tévét? Megkapod. Világkörüli utat? Csak kérned kell. A parlamentben szakemberek ülnek, a tévékben …
– Misét sugároznak – gúnyolódott Kis Viktor.

(Folytatjuk)