A Kolozsvár Társaság szervezésében mutatta be a kincses városban új versesköteteit Nászta Katalin egykori sepsiszentgyörgyi színész. A művésznővel könyvbemutatója után beszélgettünk. /Nánó Csaba interjúja/

– Pár éve mutatta be Kolozsváron a Thália erdélyi napszámosai című, színészekkel készült interjúkötetét. Azok a beszélgetések még akkor készültek, amikor Ön is színésznő volt Sepsiszentgyörgyön. De hogyan és mikor kezdődött a versírás? – Jóval azelőtt, hogy interjúkat készítsek. Iskolás voltam, amikor elkezdtem a versírást, elvittem őket a Napsugárhoz, Fodor Sándor, Kányádi véleményezte őket. Később bevittem a verseimet a Korunkhoz, Kántor Lajosnak tetszettek, én pedig nagyon boldog voltam ettől. Le is hozta őket a Korunk, 1974-ben egy antológiába is bekerültek, de a kötetnek nem volt túl nagy sikere. Az igazság az, hogy a három Forrás-nemzedék után elég gyengécske anyagok voltak, a kritikusok szerint nem voltak reményteljes, kiemelkedő szerzők a felhozatalban. Talán igazuk volt… – Az akkori fiatalok általában az Utunkhoz küldték be „alkotásaikat”, ahol K. Jakab Antal recenzálta őket. Ott nem próbálkozott verseivel? – Dehogynem! Elvittem őket Létay Lajoshoz, de ő nem szerette a verseimet, azt mondta, nekik nem ilyenek kellenek. Nem is tudom, mit vittem akkor el, vagy miről szóltak azok a versek, tény, hogy nem tetszettek. Akkor még csak próbálkoztam, nem gondoltam túl sokat magamról. Amikor pedig kezdtem hinni magamban, gyorsan letörték a szárnyaimat. Persze verseket továbbra is írtam, ugyanakkor apukám még iskolás korombon rávett, hogy vezessek naplót. De már a naplóírás előtt születtek meséim, kis történetek. Olyasmik jutottak eszembe, amik inkább verset igényeltek, amúgy is nagyon szerettem a költészetet. Jó tanuló voltam, szerettem az irodalmat. Igaz, a magyartanárnőmmel kölcsönösen nem szerettük egymást, de a munkámat, a fogalmazásaimat becsülte és díjazta. Otthon sosem mondták, hogy hagyjam abba a versírást, de nem is lelkesítettek különösebben..

– Viszont az alkotásai kezdtek megjelenni különböző publikációkban. – Miután a Korunk közölte a verseimet, az mintha adott volna némi rangot. Ez biztos azért volt így, mert Kántor Lajos közölte őket, és bizonyára jobbak és fontosabbak is voltak, mint zsengéim. A színházról szóltak, hiszen amikor megjelentek, már másodéves szinis voltam, és sokat gondolkodtam a pályával, a nyelvvel összefüggő dolgokról.

– Volt olyan verse, amit visszaküldtek? – Nem küldték vissza, csak nem közölték. Az is megesett, hogy összeállítottam egy verseskötet, aztán sorra visszalökte Csíki László, aztán Egyed Péter, mivel szerintük pesszimista, szomorú költemények voltak. – Sok úgynevezett istenes verse jelenik meg. Hogyan talált rá erre a mély hitre? – Ahhoz, hogy rátaláljak, el kellett mennem Magyarországig. Előzménye annyi, hogy 30 éves voltam, amikor kerek egésznek éreztem magamat. Belülről, kívülről jól éreztem magam, meg voltam elégedve a dolgokkal. Szentgyörgyön voltam színésznő, és volt egy vita két kolléga között, amelyben mindkettőnek igaza volt. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez hogy létezik? Akkor meg mi van az igazsággal? Olyan nem lehet, hogy mindkét embernek igaza legyen… Eltelt néhány esztendő, és amikor Visky Árpád kijött a börtönből, de már nem játszhatott, adott nekem egy Pilinszky-kötetet. Rég terveztem egy saját előadói estet, ami Illyés Gyula Édeni oratóriuma volt, de nem igazán mertem belevágni. Egy egész kórust igényelt volna, nem egyszemélyes mű, ahogy Illyés elképzelte, ennek ellenére szerettem volna megcsinálni, de félretettem. Amikor olvastam Pilinszky János verseit, úgy éreztem, én ezekhez túl „piszkos” vagyok. Ezt szó szerint kell érteni. Nyilván a költeményeiben Istenről volt szó, és egyre jobban kezdett foglalkoztatni ez a kérdés. Elmentünk Magyarországra, ott találkoztam egy színésszel – ez fontos, különben nem biztos, hogy meghallgatom –, aki másfél órán át beszélt nekem Jézus Krisztusról. Nagyon érdekes volt, és így kezdődött ez az utazásom… – Hova vezetett ez az út, elmerült ezekben a dolgokban, tanulmányozta őket? – Először is kaptam egy Bibliát, addig csak kölcsönbe volt nekem. Igaz, már annak idején megragadott Károlyi nyelvezete, írtam is egy verset, amiben idéztem is a Bibliából, sajnos az a költemény elveszett. Éreztem, hogy azok a szövegek, amiket a Biblia hatására írtam, valahonnan máshonnan érkeztek, mint a többi. Csak azt nem tudtam, mikor lesz nekem annyi időm, hogy elolvassam az egészet, hiszen amúgy is annyi könyvet kellett volna még elolvasnom. A magyarországi fiatalember nem csak Bibliát adott, de tanácsot is, hogy honnan kezdjem az olvasást, majd ha abba belefáradok, hol folytassam. Az a fiatalember volt az első, akinél érdeklődhettem, hogy a színház mellett Magyarországon mihez kezdhetek. – Ez a találkozás, aztán a felismerés mekkora hatással volt életére, karrierjére, írásaira? – Gyökeres változásokat eredményezett. Folyamat volt, amely gyakorlatilag három hónap alatt lezajlott. Szeptemberben érkeztünk Magyarországra, és én a következő év januárjában már elkötelezett követője voltam Isten fiának. Tudtam, hogy már az első imádságomat meghallgatta, és ez különös érzéssel töltött el. Az igék elkezdtek bennem működni, megváltoztattak. Rájöttem, hogy azzal a lénnyel, aki vagyok, nem mindegy, hogyan bánok. Kezdtem megváltoztatni még a beszédemet is, és rájöttem, értéktelen minden egyéb írás, ami nem ez. Nagyon érdekes volt: abban a periódusban egyáltalán nem vonzott az úgynevezett világi irodalom, úgyhogy a Bibliát bújtam. Meg kellett azzal is küzdjek, hogy ezt nem mindenki nézte jó szemmel. Mivel azelőtt Zalaegerszegen, az új környezetemben nem ismertek, csak sejtették, hogy valami változás történt. Különben én a színházban nem hirdettem az evangéliumot, bár két évig a zalaegerszegi társulat tagja voltam. – Nem érzett késztetést arra, hogy esetleg verses estéket, pódiumműsorokat állítson össze ebben a témában? – Először is be szerettem volna mutatkozni Zalaegerszegen színészként, így egyéni előadóestemet bemutattam az igazgatóságnak. Nem tetszett nekik. Ez volt az Éden elvesztése című oratórium, Kányádi és Pilinszky versekkel kombinálva, és Kolozsváron is bemutattam. Nem volt az rossz egyáltalán, de nem voltak fogékonyak a költészetre és a témára. Pedig az előadás arra volt kihegyezve, hogy valaki megnyomja a gombot, és az atomháború itt van a nyakunkon. Figyelemfelkeltésnek szántam… – Közben továbbra is születtek a versek, és 2015-ben egy prózakötete is megjelent. – Naplót írtam és lejegyeztem, ami az igékkel kapcsolatban jutott eszembe. Közben egy kis gyülekezet tagja lettem, ott hallgattam a prédikációkat, a történeteket, hogy ki mit élt át. Ezeket írtam le prózában, közben változott a nyelvezetem, az egész fogalmazásom, de vers nem volt az írások között. Ha volt egy-kettő, azokat nagyon halványnak éreztem. 2008-ban blogot indítottam, oda raktam fel az írásaimat, erre figyelt fel egy németországi kiadó, aki megkeresett azzal, hogy mit szólnék hozzá, ha ezekből a bejegyzésekből egy könyv születne. Nagyon boldog voltam, természetesen belegyeztem, így született meg a Vajúdás című prózakötetem. – Elég termékeny időszak lehetett, hiszen nem sokkal a prózakötet után újabb költeményekkel jelentkezett. – A prózakötetem után mintha megnyílt volna egy szelep. Mint már említettem, kevés világi könyvet olvastam, és amikor versek szempontjából körülnéztem a világban, rájöttem, hogy nagyjából húsz évet kihagytam. Láttam, hogy nyelvileg (is) kezdenek változni a költemények, és én a bibliai nyelvezetemmel labdába nem rúgtam volna. Elővettem a régi verseimet, amiket majdnem kidobtam. Nagynéném őrzött meg egy kötetre valót, amiről én akkor úgy gondoltam, nem elég jók. Újraolvasva rájöttem, ahhoz képest, hogy mostanában mik jelennek meg, nem is olyan rosszak azok a versek. Felfedeztem azt is, hogy bár rejtetten, de mindig foglalkoztatott a hit kérdése. Az Uram szó több régi versemben is előfordult, bár ennek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. A hit felszabadít, kevésbé félek dolgoktól. Az vonz, amin elmélkedni, gondolkodni kell, és ehhez idő szükséges. Most már ebből is van nekem… A járvány idején két verseskötetem is született: a Felvágott szívvel című 2020-ban és Melléd kitalálva (versdráma) az idén. Másrészt a pandémia engem nagyon megakasztott: az emberiség azt hitte, még rengeteg ideje van, és most rádöbbentünk, hogy ez nem biztos, ezáltal pedig mindig van vívódás az emberben. Nászta Katalin A költő, író, színművész, előadóművész Kolozsváron született 1950. április 18-án. Szülővárosában, a Nicolae Bălcescu Líceum sporttagozatán érettségizett. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházban volt színész. 1989-ben, még a rendszerváltás előtt családjával Magyarországra költözött, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak volt a tagja. Thália erdélyi napszámosai címmel interjúkötete jelent meg 2018-ban. Verseit, cikkeit, interjúit folyamatosan közlik az internetes irodalmi portálok, több verseskötetet is megjelent.

Forrás: Erdélyi Napló és Nászta Katalin FB-oldala

1. Katalin Nászta:
   2022. november 6. 16:06

   Az interjút Nánó Csaba készítette – legalább ezt azért fel kellene tüntetni…