Lüktet az ősz a talpam alatt, keresem magamat,
Időtlen ideje, határtalan tér az akarat.
Kétszáz éves diófa, halálpontos homokóra,
Rejtett aknáit aranylevelekbe csomagolja.
Robban az idő, szétfröccsen a tájra a szivárvány,
Színek kábulatában elhalványul a tudomány.

Bomlott nyaklánc gyöngyeiként gurulnak a zöld diók,
Füttyentő fényszilánkok közt elvéreznek a rigók.
Szeretet meleg fuvallatán tollászkodik a lét,
Hulló csillagok dobhártyámon némán porladnak szét.
Világmegváltó gondolataim kék tükörképe,
Táguló űrben az angyalok lelkiismerete.

Varázsseprűvel érkezett a vénasszonyok nyara,
Diófán károg az öreg holló varjúcsapata.
Percek alatt tovaszállnak, csőrükben egy nagy dió,
Kőre ejtik, a nyitókódot zengi a rádió.
Öreg holló ablakom párkányára hét diót tesz,
Bekopog, rám köszön, és jelzi, hogy újra nagy tél lesz.

Nagyapám, apám és én, századok óta seperjük,
Egy nagy halomba a leveleket, és elégetjük.
Kesernyésen édes füstjében átöleljük egymást,
Csupa parázs a szülőföld, tovább adjuk a lámpást.
A földi úton lemaradnak a kísérő társak,
Örökkévalóság falán családi képek, s árnyak.

(Csernátfalu, 2019. október 31.)