Nemrég megtalálták Karthágó egyik hadihajóját, rábukkantak a Pergamoni Oltár hiányzó figurájára, és föltárták Aeneas állítólagos sírját. Hír szerint nem tisztázott még, hogy a sír Aeneasé, sőt Aeneas történelmi létezése sem egészen bizonyos. De nyughelyének föltárása akkor is jelentős eredmény. A sírban augur pálcát találtak. Ez nyilván azt jelzi majd, hogy Aeneas nemcsak hadvezér, hanem augur is volt.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy végül minden előkerül. A föld alól, a tenger fenekéről, a mélységből vagy a magasságból. Valójában a tű sem tud elveszni a szalmakazalban. Nem tartom kizártnak, hogy reá fognak bukkanni annak a cethalnak a maradványaira is, amely Jónást elnyelte. Ez ma már csak idő és pénz kérdése.
A hajdani kapkodó és feudálisan úrhatnám ereklyegyűjtésnek befellegzett. Holott a világ már kegytárgyakkal telt meg. Én magam is láttam egy szilánkot a Megváltó keresztjéből. De ha nem lett volna hiteles, akkor is láttam az egyik fagyosszent lábszárcsontját. Ez csak vidéki mutatvány volt az ájtatos emlékek mérhetetlen tömegéből, amely Noé bárkájának deszkáival kezdődött és az aprószentek bölcsőivel vált teljessé.
Az elmúlt korok ilyen irányú gyűjtőszenvedélye jogos volt és indokolt. Miután a hívő eszmék hitvallóival csak elvben és fohászokban tartotta a kapcsolatot, szükségessé vált valami, ami látható sőt tapintható. Fölemelő volt a megégetett vértanúk példája, de csak akkor hatott a képzeletre, ha fölmutattak melléje egy darab szenet is. Ez lehetett koksz is vagy az erdei szénégetők kegyes adománya: az ájtatos gondolkodások a szén csak segédeszköze volt. Általa vált elképzelhetővé, hogy voltak hitvallók, akik vállalták a máglyát.
Ugyanis az ember többnyire nem fogalmakban és képekben, hanem jelenlevő tárgyakban gondolkodik. És egy darabka szén jobban megvilágította a szeretet tanítását, mint a kinyilatkoztatás. Az ereklyék azonban az idők folyamán elvesztették vonzóerejüket, megromlott a hitelük. Kétségtelen, hogy a tudomány mindent felülvizsgáló, kákán is csomót kereső szemlélete hozta létre az ereklyék inflációját. A tudomány – mint a szú – megőrölte Noé bárkájának deszkáit és fölhasogatta a bölcsőket, amelyekben egykor az aprószenteket ringatták.
Már oda jutottunk – o tempora, o mores –, hogy nemrég a Vatikán szakértőkkel vizsgáltatta meg Szent Péter első századból való trónusát. A tudósok mit mondhattak egyebet? Azt, hogy a trónus nem az első századból származik és így nem is volt Szent Péteré, őszintén szólva ezt én is meg tudtam volna mondani. Mert egyébként Péter lett volna az egyetlen ókori halász, aki elefántcsont betétes trónust faragtatott magának. Úgy gondolom, még kényszerből sem telepedett volna ilyen úri és képtelen ülő alkalmatosságra. Nem is arról volt szó, hogy az ülőbútor a Péteré. A trónus nem az apostol számára készült, hanem az ingatag emberek számára, akik trónusból szerették volna elképzelni az apostolt.
A régi ereklyék vizsgálata, tudományos elemzése rendszerint elrontja az áhítat tanszereit. Mintha egy iskola szertárából kidobnák a körzőt, mert az nem a Püthagoraszé volt, és értéktelennek nyilvánítanák a kitömött majmot, amiért nem Darwin lőtte az ifjúság okulására.
De a tudomány körültekintően gondoskodik a károk megfizetéséről is, korszerű és hiteles ereklyéket szállít az emberiség számára. Pun hadihajót, normann kardokat, Caligula lovának szerszámait.
Föllelkesítenek az eredmények, de közben fölébred bennem az aggodalom. Ahogyan az ereklyék a hitet pótolták, a hiteles tárgyak nem pótolják-e majd a történelem megértését?
Úgy gondolom, hogy ahol seprőjére száll az egyszerűség és tisztesség, ott cserében megmutatják Cincinatus ekéjét. És ha kevés a bölcsesség és ügyefogyott a forma, akkor kiterítik Horatius tógáját. A nagyértékű és hiteles ruhadarab a hiteles szellemet pótolja, és talán eltakarja majd, hogy a mélységekbe vesztek Ausonia erényei.

Megjelent A Hét III. évfolyama 44. számában, 1972. november 3-án.

Forrás: ujhet.com