MÁSODIK fejezet,
amelyben fölbukkan egy Piszkos Fred nevű nagyon
koszos és büdös alak, és mindent összezavar

Békésen hajózánk a meleg óceánokon, az éjszaka óráiban gyors és ügyes pincérként kápráztattam az utazó közönséget, nappal pedig a sötét hajófenékben buheráltam az automatikát.

Én ilyen elhanyagolt bárkát még nem láttam! Kívül, meg a fedélzeten még csak-csak, folyamatosan takarító robotok, lámpafüzérek, szolid kényelem, odalent meg rozsda, csöpögő vezetékek, mocsok, széteső alkatrészek, és az egészet az én kicsi freaktorom hajtja! Rongy Elek bizonyára megkente a tengerészeti hatóságokat, hogy az évente esedékes műszaki vizsgálaton működési engedélyt kapott. Minden hatóság korrupt és megkenhető ezen a sárgolyón, talán a művészet az egyetlen szféra, ahol a tiszta forrásoknak még van játékterületük.

Ebben a helyzetben az volt az egyetlen lehetséges megoldás, már a hajón, ha úgyis egyenlő mértékben vesszük ki a részünket a munkából, és a felelősségen is osztozunk, hogy Rongy Elekkel megegyeztünk, mint üzletember az üzletemberrel, hogy az út végén fifti-fifti osztozunk a földművesek által kifizetett fuvardíjon. Így tisztességes. Úriemberek között ez így szokás.

Utána elengedtem a nyakát, mert már nagyon kékült a feje.

Meg kell hagyni, hogy kapitányunk kiválóan manőverezett, bár már mindkettőnkön nagyon látszottak a kialvatlanság jelei. A fizetősebb utasok nem elégedtek meg a robot-kiszolgálással, nekik hús-vér pincér szolgálja fel a három étkezést a pénzükért, nappal meg, amikor az utasok aludtak, folyamatosan szereltem, javítottam. Rongy Elek sem aludhatott, vagy válthatott fel, egy pillanatra sem hagyhatta ott a parancsnoki hidat, ugyanis találkoztunk a Szemét-szigetekkel, és minden manőverezési tudományára szükség volt.

Ezek a szigetek még valamikor az emberiség hőskorában keletkeztek. Primitív őseink nem ismerték még az újrahasznosítást, hatalmas dombokba gyűjtötték a hulladékukat. Ezeket a hatalmas hulladékhegyeket elsodorta az óceán, és mivel nemzetközi vizeken sodródnak az áramlatokkal, egyik ország sem tekintheti sajátjának őket. Pedig rengeteg hasznosítható alapanyag van bennük. Egymást tartják az államok kölcsönösen sakkban, nehogy a másik hozzányúljon. És ezeken az úszó szigeteken emberek telepedtek meg, kolóniák alakultak, korunk nomádjainak nevezik őket. Nem kérnek a civilizáció áldásaiból, és ezért cserébe valami megfoghatatlan szabadságot hisznek a magukénak.

Rongy Elek minden ügyességére szükség volt, mert ezek az úszó szigetek egybegyúródtak, és legtöbbje olyan fajsúlyú, hogy mindössze egytizede emelkedik ki a vízből, és a rugalmasnak tűnő külső műanyag burkolat mögött mindenféle kemény és éles tárgyak rejtőzhetnek alattomosan, végzetes lehet a hajó számára egy ütközés.

Legendák szólnak egy minden idők leghatalmasabb hajójáról, Titanic volt a neve, és – hihetetlennek tűnik – egy szemét szigetnek ütközött olyan szerencsétlenül, hogy helyben elsüllyedt.

Működtek gőzerővel a párásító, klimatizáló, szagosító berendezések, mégis mindenki érzett valami átható bűzt, amikor áthaladtunk a Szemét-szigeteken, sőt, mintha a hajó deszkáiba ivódott volna, akkor is éreztük, amikor már kihajóztunk közülük.

– Nézzed, Jimmy – mondta nekem Rongy Elek -, én nem tudom, te babonás vagy-e?
– Én egy felvilágosult értelmiségű ember vagyok. – válaszoltam öntudatosan ennek a minden ízében remegő alkoholistának. – Sokat ittál?
– Tegnap óta egy kortyot se.
– Akkor attól remegsz.
– Nézzed, már régen áthaladtunk a Szemét-szigeteken, és nem szűnt meg a szag. Meg, nézzed ezt a képernyőt, egy sziget a nyomunkban van. Leszakadt a többitől, és követi a hajót.
– Nehogy már emiatt izgulj. Elő szokott fordulni, hogy valami hínár vagy dróthulladék beleakad a hajóba, aztán húzzuk magunk után az egész szigetet. Mindenre van tudományosan megalapozott magyarázat. Attól van a szag is.
– Nem – mondja, és olyanra változik az arcszíne, mint a háromnapos vízihullának, – ez a Kísértetsziget. A parti kocsmákban mesélnek szőröstül-bőröstül rejtélyesen eltűnt hajókról, a Szemét-szigeteken elrejtőző kalóz-kannibálokról. Ez nem mese! Nyomodba szegődik, nem tudod lerázni, rontást küld a lelkedre, és amikor teljesen megzavarodtál, akkor a hajóddal együtt bedarál a szemétbe.

Néztem ezt a minden ízében remegő embert, a másik szememmel a műszereket figyeltem, amelyek azt mutatták, hogy a sziget nem távolodik és nem közeledik, makacs egyforma távolságot tartva ott van a nyomunkban.

Csak a vízből kilátszó része háromszor akkora, mint a hajó. Mozgásnak, életnek semmi jele rajta, de mintha megtestesítené a kocsmák kísértet-történeteit, baljós fenyegetéssel nyomul utánunk. Felvilágosult és tudományosan kiművelt gondolkodásom ellenére az én bőrömön is végigfutott a hideg borzongás. Pedig aki úgy kel, hogy háromszor keleti irányba hátraköp a bal válla fölött, azt nem érheti semmi rontás. Igaz, legalább egy hete nem aludtam.

A hajónkon állandósult a bűz, az utasok elégedetlenkedtek. Azzal fenyegetőztek, hogy a hatóságoknál feljelentenek.

Rongy Elek egy időre le tudta szerelni őket azzal, hogy a fedélzeti kompjúterben létrehozott egy virtuális panaszirodát, ahol egy tengerészeti főmarsall jelentkezett be a panaszkodónak, türelmesen végighallgatta, haragra gerjedt, és azonnali hatállyal elrendelte az intézkedést és a szankciókat. Ez megnyugtatta az utasokat, sőt az se nagyon zavarta őket, hogy a főmarsall időnként szétesett, és norvég népdalokat énekelt érzelmes modorban, jobb kezében labdázva a saját fejével. Állítólag egyetlen kis előjel okozta a zavart, de a bunkó parasztnépség úgy érezte, mindent megtett jogainak védelmében.

De a szagot mi is éreztük. Én különösen, mert a hajófenékben még töményebben volt jelen. Meg kell találnom a forrását, a Déli-sark kikötőjébe így be se fognak engedni bennünket a hatóságok.

A hajófenék egyik zugában találtam egy pokrócot, amely át volt itatva ezzel a szaggal. Egyből átláttam a helyzetet. Potyautassal van dolgunk. Valamelyik szigetről átmászott a hajóra, megbújik a hajófenék zugaiban. Innen kezdve én vagyok a vadász, csak meg kell találnom az illetőt. Fölfegyvereztem magam mindenféle önvédelmi eszközökkel, hogy meglepetés ne érhessen, szerkesztettem egy kis szagdetektort, és elkezdődött a vadászat. Csak követtem a kis műszer iránymutatását, és hamarosan meg is láttam nekem háttal állva egy vékony toprongyos alakot. Nem sokat teketóriáztam, már kattant is két csuklóján a távbilincs. Lassan megfordult az illető, és akkor megfagyott bennem a vér!

Piszkos Fred!
A kapitány!
A világ legmocskosabb, legbüdösebb, legaljasabb embere!

– Szerbuc, Jimmy! – csak ezt mondta végtelen szomorúsággal – Most megfogtál. Azt hittem, el tudok bújni a következő kikötőig, de te túljártál az eszemen.
– Maga csak ne kavarjon itten! – mert mindig kavar valamiben az öreg, észre sem veszed, és túljárt az eszeden, nagyon tudja eztet.
– Dehogy kavarok, édes egyfiam. Öreg ember vagyok, megkötöztél, mit tudnék én így csinálni?

Már ezzel belekavart. Mert ha ellenáll, vagy csúnyákat mond az anyámra, vagy ilyesmi, akkor azonnal megpofozom, és normálisan folynak az események, de így egy megkötözött kicsi öregember, én meg ott tornyosulok fölötte a mérhetetlen fizikai fölényemmel meg a humanizmusaimmal. Tényleg, most mit kezdjek vele? Mintha kitalálta volna a gondolatomat.

– Most majd így maradok megkötözve, és a kikötőben majd átadsz a hatóságoknak, hogy potyautast találtál a hajón, és azok majd jól bevarrnak a börtönbe, mert mindenhol ezen a világon köröznek engemet. Tiszta ügy.
– Ne kavarjon már megint! Csak tisztára összezavar! Az lesz a legjobb, ahogy mondja, átadom a hatóságoknak, és még a fejpénzt is megkapom maga után. Maga meg úgyis kiszabadul, sose volt még egy hétnél többet börtönben.
– Úgy lesz a legjobb, édes fiam! Bár a mi köreinkben nagyon nem illendő átadni a másikat a rendőri szerveknek. Majd jönnek szépen a hatóságok, megvizsgálnak engemet, mindenféle élősködőket, vírusokat meg baktériumokat találnak a szervezetemben, így szokott ez lenni, aztán karanténba viszik a hajót, és következik egy hónap vesztegzár. Jó az neked, édes fiam? Meg az utasaidnak? Ugye?

Tudtam!
Éreztem!
Belevitt megint a zsákutcába!
Meg van kötözve, nálam egy arzenál fegyver meg a fizikális fölény, és mégis ő mondja meg, hogyan legyen. Akkora esze van, hogy még a sapkája is tele van aggyal. Legjobb lenne így megkötözve belehajítani a tengerbe. De akkor meg visszajár. Most is úgy néz már ki, mint egy kísértet, azzal a pislogó szemeivel.

– Nézd, Jimmy. Holnap kiköt a hajó. Az utasoktól már beszedtétek a viteldíjat, Rongy Elekkel már el is feleztétek. Ott a te részed a farzsebedben. Azt most szépen ideadod nekem, persze előbb leveszed a bilincset a kezemről, meg ezeket a fegyvereket is szépen ideadod. Ne remegjen a kezed, nem foglak bántani… és hozol nekem egy első osztályú ebédet. Elvégre te vagy a hajópincér.

Következik a HARMADIK,
betoldott fejezet, amely életképszerű elemeket vonultat fel érdekes jellemekkel körítve és tálalva

1. Somorčík Sz. Rozália:
   2011. augusztus 2. 14:12

   Várom a fejleményeket.

2. Cseke Gábor:
   2011. augusztus 2. 22:45

   Jönni fognak, biztosítom!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ