Zord, kérhetetlen sziklákat felőrlő rideg tél,
Nem siet, megáll, fontos neki mindig a végcél.
Üvölt a szél, farkasok nyomát temeti a hó,
Éhes vaddisznók csörtetnek, vérbe fagy az echo.
Egy tisztásra gyűlnek, felszántják az eget, s földet,
Gyomruk korog, lavina árasztja el a völgyet.

Egy ravasz ember, megtalálta e rejtett tisztást,
Naponta egy veder kukoricát vitt, biztatást.
Szétszórta, s a vaddisznók röfögve mind felfalták,
Tavasz lett, s az ingyen kapott kukoricát várták.
Egy nap a tisztásra cölöpöket vert az ember,
Nem érdekelte a csordát, működött a rendszer.

Telt az idő, meglett a kerítés, jött az étel,
Újabb cölöpök, újabb kerítés, nyarat érlel.
S két kerítés árnyékában jót alszik a csorda,
Őszire négyszögű kerítés közt reng a horda.
Elkészül a kapu, kukorica a vályúban,
Télire bezár a kapu, csorda az akolban.

Boldogok a vaddisznók, megszokták a készételt,
Panasz nem volt, a csapdába mindenki belépdelt.
Kint tombol a vad világ, itt bent béke és bőség,
Hát táncolunk és mulatunk, ránk vigyáz az őrség.
Ha valaki ellenkezik, azt mi széttapossuk,
Az idő tartóíve kettépattan, megosszuk.

Az a szent kéz ki őket jó ideje etette,
Az lesz a gyilkos keze, mert itt célját elérte.
Többség észre se veszi, hogy néhányan eltűntek,
Mindenki a vágóhídra kerül, s onnan sültnek.
Kinyit a kapu, s a kintiek maguktól jönnek,
Nincs önvédelmük, ösztönük, magukon röhögnek.

Nemzedékek így masíroznak a vágóhídra,
Eszmék szédítik, fütyülnek apjuk tanácsára.
Új díszlet, új hagyomány, a régi eldobható,
Formák tüzében égnek, az ige mindenható.
Zord, kérhetetlen sziklákat felőrlő rideg tél,
Nem siet, megáll, fontos neki mindig a végcél.

(Csernátfalu, 2018. október 6.)