Csak a szomorúság szól belőlem, de az nagyon. Bíró Béla egyike volt ifjúkorom hőseinek. Hogy egy ember, aki mégiscsak EGY ember, Erdély, mi több, a Székelyföld közepén meg meri írni A tragikum tragédiáját – 1984-ben! -, és ebben a kötetben a Sütő- és a Székely-drámák alapos és mélyen szántó kritikáját végzi el, kimondja, amit csak ő mondhat ki, illetve csak az, aki nem törődik semmivel és senkivel, hogy tehát A lócsiszár után a zuhanás jön – hát ez csúcs volt, nem kevesebb és nem alacsonyabb.
Így is maradt még egy ideig: gondolkodása váratlanságával, értelme szeszélyeivel, ötletei kiszámíthatatlanságával nem mindig értettem, de nagyon szerettem – rokonnak éreztem magammal, mint mondjuk Tompa Gábort.
Erre történik, ami történik, telik velünk az idő, kattog, mint a gázóra, és eljön a pillanat, amikor Bíró Béla gondolkodása avítt lesz, a mai vaskonzervatívok „töprengéseit” ismételgeti, és ez a valamikori Gavroche hirtelen Robespierre-ré válik.
Hát ez borzasztó. Az ember úgyis egyedül van, a saját nemzetében egyre inkább. De hogy azok nélkül legyen egyedül, akik valamikor vele voltak, az teljesen rémisztő. Ez már nem A tragikum tragédiája, hanem A tragédia tragikuma.
Őrizz meg engem, Istenem.

Forrás: szerző FB-oldala