Ami ezután következett, a testvérpár számára fölért a pokollal. Volt a majorban 50 disznó, megszámlálhatatlanul sok csirke, tyúk, liba, néhány kecske, juh és két tehénke. Ezeket kellett etetni, itatni, tisztán tartani stb. Mire esténként ágyba kerültek, moccanás nélkül, mint egy kő feküdtek a következő kakaskukorékolásig.
– Nem bírom, jaj, nem bírom! – jajgatott Viktor és Viktória felváltva. – Hiszen ennyi munka négynek, ha nem ötnek is sok. És ez a bűz, kosz, gané…
Elhatározták, hogy feladják. Csak az a kérdés, mikortól.
– Szerintem várjuk meg a hó végét! – törölte meg izzadságtól gyöngyöző homlokát Kis Viktor –, aztán meglátjuk, mennyi bért sikerül kicsikarnunk az öregből. Jó pénzért maradunk, kis pénzért csinálja maga, a szentségit!
A gazda titokban jót mulatott Kiséken. Elpuhult, városi kiscicák! – jellemezte őket magában. Most ők is láthatják, milyen egy paraszt munkája, amit annyira lenéznek. Szorította is őket keményen, helyesebben csak a fiatalurat, miközben Vicusnak megjátszotta a gavallért. Már persze a maga módján: sután, parasztosan, amin viszont a lány mulatott.
– Nono, azért vigyázz erre a vén kecskére! – figyelmeztette Viktor komoran. – Ma még nevetsz rajta, mert csak pukedlizik. De mit csinálsz akkor, ha holnaptól azt vallja, ami szabad a szemnek, miért ne legyen szabad a kéznek is?
A férfi jóslata hamarabb bevált, mint gondolták: kezdett a kanász pimaszkodni a leánnyal. Hol a kezét simogatta, hol a fenekéhez dörgölődzött, persze csak úgy véletlenül.
– Na, idefigyeljen, Herr Holzberger! – öntött a lány tiszta vizet a pohárba. – Mondja meg nyíltan, mit akar maga éntőlem?
A férfi kelletlenül ötölt-hatolt, hiszen olyan nyilvánvaló, miért kell akkor erről beszélni?
– Zavarja?
– Naná! Magát nem zavarná?
A gazda vállat vont, és nem legyeskedett többé a lány körül. Úgy három-négy napig, aztán a következő kéréssel lepte meg a fekete hajú asszisztensnőt:
– Legyen a feleségem, Viktória!
A nő akkorát nevetett, hogy még a könnyei is kiugrottak.
– Igazán megtisztel, de… !
– Öregnek tart? Hiszen még csak negyvennyolc vagyok, és makkegészséges.
– Udvariatlan legyek? Pontosan annak tartom, és hogy még ennél is világosabb legyek: maga még csak nem is a zsánerem, drága Holzberger úr.
A szőke sváb hol elvörösödött, hol elsápadt.
– Értem. Azért gondolja meg, mit nyerhet. Itt ez a sok jószág, a ház meg a CEC-betétem, amivel minden gondja-baja megszűnik, beleértve a bátyjáét is. Hiszen maguknak semmijük sincs, semmijük, és ha innen elmennek, akár az utcára is juthatnak. Onnan pedig már csak egy lépés a temető – húzta magához a nyúlánk, kecses fiatal lányt.
– Nono, csak ne olyan hevesen! – igyekezett kicsúszni az öleléséből Viktória. – Ha nem enged el azonnal, idehívom a bátyámat.
– Nyugodtan. Csak egy kicsit később, mert épp most küldtem el a városba.
– Viktor! Viktor!

(Folytatjuk)