Sas Péter szerkesztő üzenete

Kedves barátaim, jó ismerőseim, tisztelt érdeklődők!

A mai dátum – 2022. november 10. – ünnepszámba megy számomra. Születésnapomhoz képest kicsit megkésve, de utólagos és legnagyobb ajándékként ezen a napon került könyvesbolti forgalomba Kelemen Lajos levelezésnek II. kötete, mely 1256 oldalon 1050 írásbeli diskurzust ad közre.

A levelek tartalmában tárgyalandó időszakban – 1910–1919 között – az egész magyar nemzetre kiható történések zajlottak. Gondoljunk elsősorban a Nagy Háború, az első világháború időszakára, melyet még nyomasztóbbá tett az 1916-os román betörés, valamint utóéletében a két honi forradalom: a korán elszáradásnak indult virágmotívumú: az őszirózsás és a színével sorsában azonosult: a vérvörös. Elérkeztek a korábban elképzelhetetlen események láncolatában a sokkhatások: Kolozsvár megszállása, közigazgatásának az új többség igényéhez alkalmazott átszervezése és az intézmények átvétele.

Az első világháborús veszteségeket hosszasan lehetne sorolni, de azt nem szokták hozzátenni, hogy egyik nagy vesztese a magyar nyelv lett. A német és osztrák seregekben harcolókkal közösen használt vezénylési nyelvezeten túl a német szavak és kifejezések „magyarosított” átvétele már a háború második évében mindennapossá vált. Olyannyira, hogy egy nyelvész és tankönyvíró lőcsei tanár, Kalmár Elek úgy érezte, ennek megállj kell parancsolni: „amily elszántsággal kell védelmeznünk nemzeti létünket a fegyverek gyilkossága ellen, oly szívóssággal kell védelmeznünk nyelvünket, annak romlatlanságát és tisztaságát a ragályok ellen.”

Örömteli eseményekkel indult Kelemen Lajos számára a 20. század első évtizede. A boldog békeidők utolsó napsugaras napjaiban úgy látszott, átvitt értelemben rá is vetül végre az áldott ragyogásból, önmagával azonosítható hivatása mellett Mikó Erzsébetben megtalálta azt az élettársat, akivel családot alkotva megoszthatja hivatástudatban eltöltendő mindennapjait, legyenek azok bármilyenek is.

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1918. július 12-én kelt 69193–1918. számú rendelete alapján állami középiskolai tanárként szolgálattételre berendelte a Ferenc József Tudományegyetem és az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtára levéltári osztályához.


Korábbi munkája folytatásának lehetőségéről így vallott: „Midőn tíz évvel ezelőtt az Erdélyi Nemzeti Múzeum gyönyörű Kézirattárától majdnem sírva búcsúztam el, megmaradt az a reményem, hogy valaha e szép anyag közkinccsé tételében még részem lehet. Most oda készülök vissza, a régi nagy erdélyi magyar élet kiaknázatlan kincsesbányája, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára mellé.” Az eltelt évtized nem tántorította el kitűzött céljától: „érhessük meg az Erdélyi Múzeum levéltárának nagy erdélyi magyar nemzeti levéltárrá bővülését. Innen a mi nevünket semmi ki nem ronthatja, mert mi igazán alapvető munkásai voltunk ennek az utolsó 15 évben nagyra nőtt és nagyra hivatott gyűjteménynek. Isten segítségét kérem én is munkámra, mely bizony terhes is lesz, de szép.”

Az emberek megítélésében az első világégés időszakában is egyértelműen fogalmazott: „Fajtánknál és múltunknál fogva a magyarság, és nem a világ sebeinek gyógyítására vagyunk hivatva. Teljesítsük a magunk kötelességét, s végezzük jól a magunk dolgát. A világreformok azután következő és nem tőlünk függő, nem rajtunk megforduló föladatok. […] Hiszen minden olyan ember, aki a maga dolgát nem végzi jól, a világét akarja jól végezni.”

Kelemen Lajos levelezésének ismeretében kijelenthető, legalább fél élete a szó- és levélbeli válaszok megadásával telt el. Saját kutatásai, kidolgozásra, megírásra váró adatgyűjtései, témái hétről hétre, majd hónapról hónapra tolódtak, csúsztak; a legtöbbször – mindannyiunk kárára – örökre elmaradtak. Ahogyan szentenciaként megfogalmazta: „Az én életem mások ügyének szolgálatában aprózódott és veszett el.”

Levelezését olyan adattárnak tekinthetjük, amely bizonysága az erdélyi múlt szintéziséhez szükséges ismeretanyag meglétének, kötetbe rendezésük elmaradását legalább részben próbálja pótolni írásbeli diskurzusainak közreadása. A munkámhoz nyújtott segítséget az előszóban nevesítve megköszöntem. Ki kell emelnem Cseke Péter nyug. egyetemi tanár közreműködését, aki Kelemen Lajos hitsorsosaként a kézirat lektorálását végezte.

Sas Péter