„… Mint a fészket rakni akaró fecskék” (1849. július 20. – 1849. július 29.)

Július 20-án érkeztek Tordára. Egy késő este – írja Miklós Ida – mind ágyban voltunk, midőn kocsizörgést és a hosszú folyosón lépteket hallottunk.

Az ajtó zárva volt, valaki zörgetett és egy ismert hang atyám nevét kiáltotta. – Ez Petőfi Sándor – mondá atyám, s magára rántva hálókabátját, és a szembe jövő cseléddel ajtót nyittatva, vendégei elé sietett.

Ők voltak: a Petőfi család […] Én csak reggel láthattam őket, a kis, héthónapos Zoltánt, gömbölyű karjaival; „Juliska néni”-t, amint mi Petőfinét neveztük, s a már ismert és bálványozott Sándor bácsit.

Másnap reggel még egy idegen vendég érkezett hozzánk. De ugyan ki sejthette volna e körszakállas, kék attilás egyénben a kor legjelesebb tragikusát, Egressy Gábort?

Tordán a költő kissé megnyugodott, legalábbis ez derül ki Miklós Ida elbeszéléséből.

Emlékezem, mint versenyeztek Petőfivel a toll-labdajátékban, hogy melyik fogja ki többször egymás után a felhajított labdát. A győztes Petőfi lőn, mert míg Egressy tízszer, addig Petőfi tizennyolcszor találta.

Egy napon kirándulást tettek a Tordai hasadékba, miről atyám a későbbi években is sokat beszélt. Itt Petőfi, midőn a sziklaúton nélkülözhetetlen, fűzfából hevenyészett botot kezébe vette, így szólt:

– Úgysem érintkeztem idáig fűzfával soha!

Később, a botra célozva, figyelmeztette atyámat Erdélyi a Koldus botjához című, általa igen szépnek talált költeményének ezen részére:

Te nélkülem lerogysz,

Én nélküled, –

Ketten vagyunk egy kínos

Testület.

Ugyanakkor irodalmi vitába keveredtek atyámmal Petőfi Szülőföldem című költeménye felett. Atyám igen szépnek találta e költeményt, csak a refrént kifogásolta benne. (Sohasem szerette szegény a refrént, azt állította, hogy az unalmassá teszi a költeményt.) Petőfi tűzbe jött, és elszavalta Béranger-nak legalább egy fél tucat versét, melyek mind refrénesek voltak és megjegyezte, hogy ha valaha költőt utánozna, az csak Béranger lenne.

Egy csekély véleménykülönbség merült fel neje és közte ugyanott.

Aki ismeri szülőföldem természeti ritkaságait, a tordai hasadékot, az tudhatja, mily nehéz néhol az átkelés a sziklaúton a túlsó partra. Petőfiné mindenáron át akart menni a vizen, hol a hidat néhány kődarab, melyek jól távol állanak egymástól, helyettesíti.

Egressy, ki lovagjául szegődött, támogatta őt óhajtásában. Petőfi látva, hogy az átkelés némi veszéllyel is járhat, így szólt nejéhez:

– Juliska, megharagszom, ha átmész.

Erre az asszony vállat vont s azt felelte:

– Jól van, de én úgy haragszom meg, ha át nem megyek…

Természetesen az asszony győzött. […]

Aztán az emlékezés forgácsai jönnek, majd a papleány utolsó emléke Petőfiről.

Mintha most is látnám azt a helyet a szobában, hol utoljára állt elutazása reggelén. És családját szülőim gondjába ajánlotta e szavakkal:

– Még csupán Arany János volt az az ember, kire rábíztam családomat.

Vörösmarty Mihályról a költő vagy az elbeszélő megfeledkezett.

Elment, hogy ne térjen vissza többé soha; ott látta családját utoljára. Petőfiné két levelet kapott tőle a táborból. Mindkettőt közölte a Vasárnapi Újság, ha jól emlékszem, 1870-ben.

A jelenet július 22-én, vasárnap játszódott le.

„Családjától elválása után Sándor egész nap szótlan volt” – írja Egressy. Amint Marosvásárhelyre érkeznek, azonnal ír Júliának, ez utolsó előtti levele. Szendrey Júlia az utolsóval együtt fiának adományozta a következő utasítással:

Petőfi Zoltán fiamnak halálom után.

Sz. Júlia

Sándoromnak legutolsó két levele. Zoltán fiamnak, mint legbecsesebb örökséget, mit neki hagyhatok, azon szigorú kikötéssel, hogy azokat soha, semmi szín alatt kinyomatni meg ne engedje és vagy életében megsemmisítse, vagy örököseinek szinte csak ezen feltétel alatt hagyományozza, miután édesatyjának ez volt számtalanszor nyilvánított akarata, hogy holta után semminemű levelei ne bocsáttassanak a közönség elé. Meg ne szegje tehát atyjának és anyjának végakaratát.

Szendrey Júlia

Az asszony 1868-ban halt meg, a fiú 1870-ben. 1875-ben a levelek megjelentek a Vasárnapi Újságban. Az első így szól:

Petőfi Sándornénak Tordán a református papnál, Miklós Miklósnál.

Maros-Vásárhely, júl. 22. 1849.

Kedves lelkem, Juliskám, késő este van. Az imént értünk ide. Holnap korán reggel indulunk Udvarhelyre. Bem utolsó levelét Brassótól félnapi járóföldre írta ide ezelőtt három nappal. Nem tudom, hol kapjuk meg? Talán Brassóban vagy már azon is túl.

Tisztelem Miklósékat.

Csókollak titeket, szentségeim. Írni fogok, valahányszor lehet. Légy nyugodt és béketűrő, amennyire lehetsz.

Higgy!

Remélj!

Szeress!

A sírig és a síron túl örökre hűséges férjed

Sándor

”

Tordáról Vásárhelyre menet Kereseden tiszttársaival együtt betér a Bacsó-féle kocsmába, ott a családi bibliába írja be nevét: Petőfi Sándor. 22. Július 1849. d.e. 10 óra. Marosvásárhelyről Udvarhelyen és Csíkszeredán át érkezik Kézdivásárhelyre. Egressy Hargitán rögzít meg egy jelenetet.

A homoródi borvízforrásnál – úgymond – találkoztunk Bem főorvosával. Sándor azonnal fel lőn villanyozva. Az ő bálványa Bem, ki lelkét egészen betölti. Az apa és fiú közötti leggyöngédebb viszony fűzi őket össze, dacára, hogy Bem arisztokrata és monarchista, Sándor pedig demokrata és republikánus, mit egymásnak nyíltan bevallanak.

Bem csatáiról beszélve – minők Sándor szerint a világtörténetben még elő nem fordultak – elragadtatásában Bemet minden idők legnagyobb emberévé emelte. Efölött támadt köztünk a legelső komoly vita, minthogy én szintúgy el vagyok fogulva Shakespeare iránt, mint ő az öreg iránt.

Bem Petőfi Sándorban a népköltőt szerette, s miután őt őrnaggyá nevezte, s a harmadik osztályú érdemjelt mellére tűzte, hazaküldé őt lantja mellé, hol szerinte nagyobb szüksége van rá a nemzetnek, mint a táborban.

„Combattez, mon ami, comme je combatterais, jusque a mon dernier moment!” [Harcoljon, barátom, amiként én is harcolni fogok az utolsó pillanatig!] – mondá neki az öreg, utóbbi elválásuk percében.

Most a történetíró Kővári Lászlónak adjuk át a szót.

[…] Petőfi 1849. július 24-én érkezett Kézdivásárhelyre, Királyhágón túlról. Bem, mint tudjuk, kétnapi kirándulást tett Moldvába egy kis sereg élén, mely az Ojtozi szoros nyitásában fekvő Onești-ig nyomult elő. Én visszamaradtam, hogy a moldvaiakhoz intézett második proklamációt nyomassam. Éjfélkor készen volt. A nagy vendéglőben voltam szállva, ahol Dózsával kiteleltünk. Hajnalban arra ébredtem, hogy szobámban két ismeretes hang költögeti egymást: Petőfi és Egressy Gábor. Tárgyunkra tartozik belőle, hogy mind a kettő nemzetőri ruhát viselt.

Ebből a híradásból csak az szorul magyarázatra, hogy Kővári „nemzetőri ruhában” látta Kézdivásárhelyen a költőt. Tiszti rangjából másodszor is leköszönt, s az erről szóló híradás a Közlöny július 13-i számában jelent meg. Egy másik szemtanú, Rácz Gyula, azokban a napokban Marosvásárhelyen látta „polgári ruhában”. A két megfogalmazás mégis egybevág, mert a nemzetőrök jórészt civilben jártak, honvédsapkával a fejükön.

Különben Petőfi azt mondta a Vízaknáról 6000 forintnyi hivatalos pénzt hozó Rácznak, amikor elváltak: „Ha Torda felé jársz, keresd fel Miklósnál nőmet s gyermekemet. Üdvözlöm őket.”

Aztán jön a híres berecki találkozó július 25-én; élete utolsó nagy öröme, hat nappal halála előtt. Egressy így adja elő:

Az Ojtozi szoroson, mely Moldvába visz, különösen lepettünk meg. Szemközt velünk egy csapat lovasság jön, melynek sisakjai az orosz gyalogságéhoz hasonlítottak. Már elfogottaknak tartottuk magunkat, midőn észrevettük, hogy ezek Bem huszárai, kik e diadaljeleket Moldvában szerezték, hol mintegy kétezernyi orosz sereget szétvertek. Fél óra múlva Bem is érkezett vissza Moldvából. Midőn Sándor Bem kocsijára felugorva őt megölelte, az öreg hangosan nevetett örömében. A berecki lakosok, kik ezt látták, azt kérdezték tőlem : „Ez az ifjú talán fia az öregúrnak?”

Egressy szerint

[…] feltűnő, hogy Petőfi Sándornak sohasem volt ilyen kicsapongó kedve, tudtomra, mint ezen egész úton, de különösen Bemmel találkozása után. Egész nap versben beszélt. Utánozta Bem beszédmódját, és azt mesterileg tudta. Kedélyes pajkossága már bosszantani kezdett, minthogy én szórakozott, búskomoly voltam.

Pedig „iszonyú út volt” – amint Júliának írta abban a bizonyos második levélben, amelyet az asszony hétpecsétes titokként fiára hagyott. Benne a költő összefoglalja mindazt, amit eddig csak töredékesen ismertünk.

Maros-Vásárhely, júl. 29. 1849.

Kedves, édes Juliskám, e szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket, alig bírom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet? Egyiket innen, a másikat Kézdi-Vásárhelyről írtam. [Ez utóbbi levél nem maradt fenn.] Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csíkszereda, Kézdi-Vásárhely, Bereck felé; ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hová lázító proklamációkat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal. Berecken jön hozzám a tudósítás, hogy Szász-Régennél meg verték a mieinket [Damaszkint érti], s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdi-Vásárhelyen, Sepsi-Szentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy két napig itt leszünk, míg a sereget egy kissé rendbeszedi, aztán mit teszünk? Ő tudja. Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb; a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintója mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást, „mon fils, mon fils, mon fils!” [fiam!] szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól, hogy „fia ez a generálisnak?” Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztnek: „Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich: Mein Adjutant, der Major Petőfi, welcher abgedank hat, wegen der schändlichen Behandlung des Generals Klapka, ist wieder in Dienst getreten.” [Jelentse a hadügyminisztériumnak, de vigyázzon, hogy szó szerint: Szárnysegédem, Petőfi őrnagy, aki Klapka tábornok szégyenteljes bánásmódja miatt lemondott, ismét szolgálatba lépett.)

Szinte ma az útban mondta, hogy neked itt Maros-Vásárhelyen csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen, s az ide valók a napokban is szétfutottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehet felőle győződve. Hogyan vagytok, kedves édes imádott lelkeim? Ha én hallhatnék valamit felőletek! Ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam? Válasszátok el minél előbb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor imádó férjed

Sándor

Ez volt utolsó levele Júliához.

Lehet, hogy akadnak, akik számára érthetetlen a szabadság ügyének e válságos pillanataiban a gondtalan tervezgetés. De Petőfi az igaz ügy győzelmébe vetett hittel rendezi be magánéletét is. S ez a hite egy pillanatra sem hagyja el. Akárcsak a román és a magyar forradalom közötti Béketervezet létrehozásán munkálkodó Bălcescut vagy azt az Eftimie Murgut, akit a magyar forradalom szabadított ki börtönéből egy évvel ezelőtt, s aki épp ezen a napon, 1849. július 29-én indult útnak Avram Iancuhoz, megvinni a magyar országgyűlés új nemzetiségi törvényét. Vajon veszve volna minden, amikor a népek egymásra találásának új – késő századokra is fényesen világító – példái születnek, s amikor a forradalom költője otthont kereső tekintettel járja a véres csatatereket?


Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában, 1972. november 10-én.

Forrás: ujhet.com