Semmi válasz. A fiú tényleg nem volt odakint. Erre olyan birkózás kezdődött, amiből csakis a férfi kerülhetett volna ki győztesen, ha Kis Viktor véletlenül otthon nem felejt valamit. Amint benyitott, a húga tépett ruhában, félig meztelenül feküdt a rekamién. Felette a háziúr egy szál gatyában.
– Hé! Mit csinál maga a húgommal?
– Kimenne egy pillanatra, fiatalúr?
– Majd kimegy a lelked belőled, ha én veszlek kezelésbe, vén kecske – iramodott a férfihez, és a hajánál fogva a padlóra rántotta.
Újabb birkózás. De most férfi küzdött a férfivel.
– Ki vannak rúgva. Takarodjanak a házamból!
– Nagyon szívesen, de előbb lerovok egy tartozást – vágott öklével a melák ember orrára.
– Hálátlan disznó! Így köszöni meg, amiért felkaroltam az ügyüket?
– Hogy kettőnk közül ki a disznó, az nem vitás. Csak azt sajnálom, hogy melózhattunk ennyi ideig tiszta ingyen egy vadkannak.
– Én meg azt, hogy nem jelentettem fel fajtalanságért magukat.
A fiatalember megdermedt.
– Mit vartyog?
– Csak ne adja itt az ártatlant! Azt hiszi, nem látom, milyen kapcsolatban van a húgával? Hiszen csak rá kell nézni magukra: úgy egymásba vannak esve, mint Rómeó és Júlia.
– Hülye paraszt, tudja maga, mit beszél? – kapta el a gazda derekát, s egymást átölelve gurultak el az ajtóig.
A férfi is lihegett, Viktor is szuszogott, azért egyik sem engedett. Bár Viktor volt a fiatalabb, mégis Holzberger az erősebb. Rátérdelt a fiúra, és elkezdte jobbról-balról püfölni.
– Szent Kristófra, ez megöli! – kapott fel a lány egy sörösüveget, és úgy vágta tarkón a melákot, hogy az vérző fejjel zuhant a padlóra.
– De most aztán pakoljunk, mielőtt rajta kapna minket itt valaki! – ráncigálta ki a bőröndöket a szekrényből.
– Nem kéne megnézni, mi baja?
– Minek? Amit kapott, megérdemelte, egyébként is csak elszédült, és mindjárt magához tér. De ezt jobb, ha mi már nem várjuk be.
Alig mondta ki, a sváb kinyitotta a szemét, és megmozdult.
A testvérek szívdobogva inaltak ki a majorból, és néhány perc múlva árkon-bokron túl voltak.
– A kurva édesanyját! – szitkozódott Kis Viktor. – Ott felejtettem a villanyborotvám.
– Én meg a hajszárítómat. Á, már itt is a villamos!
Gyorsan felszálltak, és bezötyögtek a városba.
– És most? – kérdezte Viktória.
– Ismerős kérdés. Mintha már hallottam volna valamikor.
Egymásra nevettek.
– Dorina?
– Dorina.
Csakhogy ezúttal zárt ajtóra találtak.
– Nincs itthon – dőlt az ajtónak fáradtan Kis Viktor. – Esetleg jöjjünk vissza este, addigra hátha megjönnek.
Nem jöttek meg, pedig már a hold is kidugta fejét az égbolton. Erre elsétáltak a közeli nagyparkba, elővettek két plédet, és leterítették egy lombos fa alá.
– Még szerencse, hogy szép meleg nyarunk van – sóhajtotta a fiatalember.
– Az, és egyedül sem vagyunk, mert ha apa is, anya is elhagyott, itt vagyunk mi egymásnak – puszilta meg a húga arcát gyöngéden.
Úgy egymásba vagytok esve, mint Rómeó és Júlia – villant eszébe hirtelen, mivel vádolta meg legutóbb a módos freidorfi. Erre elpirult, és elhúzódott a leánytól. Langyos szellő fújdogált. A közelben tücskök cirpeltek. Az ég álmosan villogtatta feléjük milliárdnyi szemeit.
– Vajon hol lehet a barátnőd?
– Valószínűleg nyaral. Éhes vagy?
– Nem. Ez a vadkan még az étvágyam is elvette. Ha tudtam volna, hogy molesztál, már rég Ágoston bácsi templomában térdelünk.
– Éljen! – ült fel izgatottan Viktória. – Akkor mégis csak felszedjük a sátorfánk?
– Vili. Na nem azonnal. Előbb alszunk egyet isten édenkertjében, aztán irány az új világ! Már amennyire új lehet egy bánáti porfészek.
Hajnalra lehűlt a levegő. Ekkor összebújtak, így aludtak reggelig.
– Jó reggelt, Temesvár! – tárta ki karjait hét óra körül a fiatalember. – Hű, de éhes vagyok! – Jó reggelt! Szólj a cselédnek, hozza ki a reggelit!
– Pillanat! – kotort a bukszájába, persze hiába, mert abban ugyan nem talált egy huncut banit sem. – Van egy kis probléma: elfogyott a dohányom.
– Nekem van. Egy-két reggelire, de már vasúti jegyre nem futja, úgyhogy fogalmam sincs, hogy jutunk el a bácsiig.
– Egyszerű: bliccelünk. Elbújunk egy tehervagonban, és bye-bye, barátok, Béga-part, Holzberger úr!
Így is tettek. Bekaptak néhány falatot, és kiválasztottak egy Zsombolya felé tartó szerelvényt.
A vagonban finommechanikai műszerek árut szállítottak.
– Aparate de mecanică fină – betűzte a fiatalember. – Vajon mik azok: mikroszkópok, órák, elektroncsövek… ?
– Milyen különös, kiismerhetetlen olykor a jövendő! Gondoltad volna még úgy fél éve, hogy apa meghal, Ceauşescut kivégzik, mi pedig nyakunkba szedjük a világot?
– Nemcsak nem gondoltam, de el sem hiszem, ha ezt mondják. Mi volna, ha megnézném, mi van ezekben a ládákban? Részecskeszámláló, lézerszóró, diódák… ? Sokat adnak ám manapság ilyesmiért a piacon. Akár Holzberger úr disznóit is megvehetnénk magunknak.
– Isten őrizz! – takarta el szemét komikusan az asszisztensnő. – Egy életre elegem van belőlük – emlékezett vissza rögtön egy emsére, melyet kergetve hasra esett a büdös trágyában.– Vajon mit tartogat számunkra még a teremtő?
– Teremtő, teremtő! Az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegeted ezt a fantomot. Pedig azelőtt nem igen hittél benne, tesókám.
– Mert így neveltek. Ilyen volt a rendszer, az iskola, no meg az apánk is. Márpedig ott, ahol a család feje hitetlen… Mégis kitől tanul meg a tinócska szántani? Csakis az ökörtől. Igaz, anya azért nem volt ilyen, ő még hitt Istenben. Apropó, kereszt! Meg van még az a kereszt, amit tőle kaptál ajándékba?
– Itt van ni! – húzta ki Viktor inge alól a keresztet.
– Szép nagy kereszt! – csodálta meg, mint mindig, most is Viktória. – Tiszta arany, és ha az izé ott a közepén csakugyan gyémánt, anya szerint ugyanis az lenne, egy vagyont kapnánk érte, ha eladnánk.

(Folytatjuk)