Viktor rákacsintott a húgára, s már húzta is elő a furulyát.
– Bis! Hogy volt! – tapsolták meg őket, és példájukon felbuzdulva többen is csatlakoztak hozzájuk.
– De elvtársak, akarom mondani uraim! Őrizzék meg a komolyságukat, ha kérhetjük – sápítozott az igazgatóhelyettes. – Megyek, behívom az őröket – pislantott a dirire, és el sem tudta képzelni, a haragtól, vagy jókedvtől csorognak a pufók arcú ember könnyei.
Az egészségügyi vizsgálat viszonylag hamar lezajlott, s még aznap délfelé ki is hallgatták a testvérpárt.
– Vonattal, kocsin vagy gyalog vágtak neki a határnak? – tette fel a kérdést a személyi adatok tisztázása után a vizsgálóbizottság elnöke, egy keskeny homlokú, románul is értő hivatalnok.
– Vonattal – válaszolta Viktor és Viktória egyszerre.
– Miért hagyták el az országot? Gazdasági okokból, például nem volt állásuk, pénzük vagy netalán lakásuk… ?
– Tiltakozom – csattant fel Viktor jogi képviselője, mielőtt még Viktor válaszolhatott volna az elnöknek. – Nem, visszavonom, csupán arra kérek engedélyt, válthassak a védencemmel néhány szót.
– Tessék!
– Vigyázzon, ez csapda! A gazdasági szükség ilyen ügyekben nem elfogadható indok, úgyhogy semmi munkanélküliség, hajléktalanság, világos? Soroljon fel politikai, nemzeti, vallási okokat, ha Magyarországon szándékszik maradni.
– Hazudjak?
– Hazudna? – kérdezett vissza a köpcös, apró szemű prókátor.
– Nem, de…
– Akkor nyilatkozzék úgy, ahogy előzőleg megbeszéltük. Köszönöm a türelmét, elnök úr. Védencem válaszolni kíván a kérdésre.
– Khm – reszelte meg a torkát a fiatalember. – Azért szöktem át, mert nem hiszek sem a régi, sem az új rendszerben, mely akkor is, most is egy szűk politikai-gazdasági elit, nem a dolgozó nép érdekeit szolgálja.
– Hm, maga nagyon figyelemreméltóan fogalmaz. Aztán miért hiszi azt, hogy nálunk ez másképp lesz? Bocs, ezt, kérem, hagyják ki a jegyzőkönyvből! Szóval ezt hiszi. És szenvedett is emiatt, zaklatták, üldözték, vagy ettől még nyugodtan élhette tovább az életét?
– Nyugodtan? Hol? Az utcán, pénztelenül, állás nélkül, vagy albérletről albérletre, miközben folyton attól rettegünk, hogy a régi rendszer meg az apánk hibái miatt kitekerik a nyakunkat?
– Miért? Mit követett el az édesapjuk?
Kis Viktor elakadt. Erről nem szeretett beszélni. Többször is nekidurálta magát, hogy most aztán mindent kipakol, de valahogy nem találta a szavakat.
– Tovább, ne hagyja abba, csak bátran, őszintén! Mi megértjük magát, kérem, ne féljen! – sürgette az orvos fojtott hangon, bíztatóan.
– Az én apám milicista volt, Ceauşescu-bérenc, és ezzel mindent megmondtam. De nem csak miatta. Itt él az anyánk is, akit már nagyon régen nem láttunk. Egyébiránt is magyar vagyok, mégpedig azok közül a magyarok közül, akiket románnak neveltek. Hogy miért, arra most hadd ne térjek ki, de ha már így esett, szeretném megismerni a fajtámat is, tisztelt bizottság, mert tanultam én, kérem, Ştefan Cel Mareról, tudom, ki volt Aurel Vlaicu, Eminescu, Grigorescu. Tisztelet és hódolat nekik, de… Nem szeretnék ismételni, hisz annyiszor kifejtettem itt a táborban is.
– Nekünk nem, tehát ha nem esik nehezére…
– Szóval tanultam én róluk épp eleget az iskolában. Kivéve arról, ki volt Szent István, miről híres a Vereckei-hágó, mit talált fel Eötvös Loránd vagy milyen a halasi csipke. Pedig ez is érdekelne ám! Bukarestet már láttam. Budapestet soha, a Lánchidat sem, és mennyi mindent rajtuk kívül!
A bizottság tagjai elégedetten bólogattak. Tetszett nekik a fiú, és ez le is rítt az arcukról.
– És ön? – fordultak ezután Viktóriához? – Ön mi célból emigrált Magyarországra?
– Ugyanazért, amiért a testvérem. Van egy kedves ismerősöm: filozófus és reformer. Szerinte meg kell és meg is lehet reformálni a világot. Szerintem szükségtelen, mert már megreformálták. Önöknél. Erőszak, vér nélkül, és én büszke vagyok arra, hogy idetartozom.
A bizottságnak ez is tetszett. Csupán az elnök dünnyögött valamit a bajusza alatt.
Az első hét gyorsan eltelt. A második már nehezebben, miután senki sem csinált semmit napestig. A tábor területét nem hagyhatták el, s mivel dolgozni sem kellett, csak tengtek-lengtek az udvaron. Egyesek súlyoztak, mások fociztak, elvonultak a könyvtárba vagy egy-egy félreesőbb helyre masztizni.
– Rosszabb ez a tábor, mint egy kaszárnya – elégedetlenkedett a fiatalember. – Onnan legalább kimehettünk időnként, és unatkozni sem unatkoztunk egy percig sem. Ami pedig ezt a meghallgatást illeti… Nem formaság-e, értelmetlen ceremónia, miután egyetlen menekült vallomását sem ellenőrizhetik? Hiszen hazudhat is a jóember, és hazudik is, mert ugyan ki nem hazudik mostanság.
– Talán kontrollálják. Ki tudja? Egyébként nem is érdekel. Engem kizárólag az izgat, mikor szedjük fel innen is a sátorfát.
– Tulajdonképpen engem is, mert ahova innen megyünk, ott lakik az anyánk is.
– Lehetséges, vagyis… biztosan – hagyta rá Viktória, ellentétben a szemével, mely elég furcsán csillogott. – Hanem figyelj csak! Ki az a rézbőrű indián, aki úgy szimatol utánad, mint szarvas után az agarak? Csak nem állítottak ránk a magyarok is valakit?
– Az? – szisszent föl Kis Viktor. – Az egy… egy…
– Szekus? – kerekedett ki a lány szeme. – Ki van zárva! Ma már nincsenek szekusok. Még kevésbé itt, közöttünk
– Nem szekus, homokos. Ígért nekem egy multifunkciós zsebkést, ha elfogadom… barátnak.
– Ho-mo-kos? – szótagolta évődve. – Gratulálok! Mutasd, szép bicska?
– Az eszed tokja! Csak nem képzeled, hogy szóba állok egy ilyennel!
– Miért ne! Egész helyes gavallér.
– Hohohó, álljon meg a menet! Azért te sem vagy ám olyan ártatlan madárka. Ki az a mézesmázos égimeszelő, akivel olyan elmerülten szoktál csicseregni a könyvtárban?
– Nézd csak milyen mérges lett egyszerre! Becsszó, úgy povedálsz, mint egy féltékeny vőlegény.
– Igazad van. Fátylat rá! – tért észre a fiatalember, s ezúttal, miért, miért nem, óvakodott szembenézni a húgával.
Lassan letelt a tizenöt nap, készülődhettek a második nagy útra.
Debrecen. Négy óra alatt ott voltak, s még aznap este új táborban hunyták álomra a szemüket. Táborban? Inkább panzióban, szociális otthonban, miután itt nem éktelenkedett már semmiféle égig érő fal, kerítés. A szobák hat-tízágyasak, mindenütt rend, tisztaság. Legalábbis ott, ahova a testvérpárt szállásolták. Szobatársaik magyarok és szintén testvérek voltak. Az egyik pár aradi, a másik vásárhelyi. Az ismerkedés hamar ment. Mindenki elmesélte, mikor és hogyan szökött át a zöldhatáron.
A legnagyobb változást a szabad kijárás jelentette, még ha ezért engedélyt is kellett kérniük. Ezzel szemben mindnyájan megkapták. A renitens szabályszegők kivételével, merthogy ilyenek is akadtak. Némelyek alkoholizáltak, mások kötekedtek, duhajkodtak, fittyet hánytak a házirendnek, s még a szobájukat sem takarították ki. A második meghallgatás is gyorsan lepergett. Lényegében ugyanazt kérdezték, mint azelőtt. Aztán aláírták a jegyzőkönyvet, amit már csak a menekült státusz és a többi okirat kibocsátása követhetett.
– Jó, jó, de remélhetünk? – szurkolt a fiatalember.
Megnyugtatták, remélhetnek. Hacsak el nem követnek időközben valamilyen bűntettet, mert akkor nincs pardon. Úgy hazavágják őket, mint a huszonegy. Szóval remélhetnek! Pazar! De mikor látogatják meg Podmaniczky Antalnét, mármint az anyjukat, született Kedves Anikót? – tették fel a kérdést magukban. Egymásnak egyszer sem. Valami furcsa szorongás mindig visszatartotta őket attól, hogy akár szóba is hozzák az anyjukat. Hogy mitől féltek ennyire? Valószínűleg a csalódástól, no meg a mostohaapjuk sem igen vonzotta, ezért napról napra halogatták az olyan régen tervezett látogatást. Pedig már a várost is keresztül-kasul bejárták azóta, hogy kimehettek a táborból.
– Milyen gyönyörű, nagy város! – gyönyörködött benne Viktória.
– Az. Magyarország második legnagyobb és legnépesebb települése. Képzeld, a történelem folyamán kétszer is Debrecen, nem Budapest volt a főváros. Néha kálvinista Rómának vagy cívisvárosnak is nevezik. Két táj, a Hajdúhát és a Nyírség közelében terül el. I. Lipótnak köszönhetően 1693-tól szabad királyi város…
– Nohát, Vikikém, honnan tudsz te mindezekről?
– Készültem, Vicus, készültem. Egy fiúnak illik ismernie azt a helyet, ahol az anyja is lakik.
Egyszer betévedtek a Csapó utcába.
– Íme, Debrecen egyik legrégibb utcája! – zendített rá Viktor azonnal. – Itt lakott Vörösmarty Mihály is, továbbá Jókai, Petőfi, Vachot Sándor, Vas Gereben… Hú! – csapott a homlokára hirtelen. – De hiszen ez az anya utcája!
– Tényleg! A Csapó utca! – adta Viktória is az ártatlant, bár ő sem éppen véletlenül tévedt a városnak ebbe a részébe.
– Akkor, ha már itt vagyunk, csengessünk be Podmaniczky apuhoz.
A házuk szép kertes ház volt, rácsos kerítéssel körülvéve. Az udvaron rózsák, tulipánok és tujafák illatoztak. Becsengettek. Vörös hajú, ötven év körüli, erősen kisminkezett asszony sietett eléjük.
– Jó napot kívánok! – üdvözölte a nőt illendően a fiatalember. – Itt lakik Podmaniczky Antal úr?
– Itt.
– Beszélhetnénk vele?
– Milyen ügyben?
– Családi ügyben. Mi vagyunk a Kis testvérek, vagyis a doktor úr feleségének a gyermekei.
– Na ne vicceljen! Az én gyerekeim? – nézett rájuk a nő szúrósan.
– Maga Podmaniczky úr felesége?
– Nem, Árpád-házi Szent Erzsébet! – fordult sarkon, és szó nélkül faképnél hagyta a testvérpárt.
– De asszonyom! – kiáltott utána a fiatalember. – Mi igazán… Volna szíves kihívni a mostohaapánkat?
A nő rájuk se hederített, mire Viktória újra rátapadt a csengőre, és addig nyomta, nyomkodta, amíg Podmaniczky úr is kirobbant az udvarra.
– Jövök már! Mi ez a nagy sietség?
– Ne törődj velük, eltévesztették a házszámot! – próbálta visszatartani a vörös hajú bombázó.
– Kit keresnek?
– Önt – mondta Kis Viktor –, helyesebben az édesanyánkat: Kis, született Kedves Viktóriát.
– Ej, tűnjenek már a fenébe, hányszor mondjam, hogy nem ismerjük? – rikácsolta a háziasszony.
– De én igen – nézett az orvos szemrehányóan a nejére. – Parancsoljanak! – nyitotta ki a kaput előttük, és udvariasan bevezette a testvérpárt a szalonba.
– Szép lakás! – pásztázta végig tekintetével a szobát Kis Viktor. – És anyu? Nincs itthon?
– Hogy, hát nem tudják? – lepődött meg az intelligens arcú, disztingvált modorú úriember.
– Mit kellene tudnunk, apuka?
– Hé! – futotta el a méreg ismét a tiziánvörös hölgyeményt.
– Hagyd, még nem tudja. Az a helyzet, fiatalember, hogy Vicus meg én… Szóval már nagyon régen elváltunk.
A testvérek megdöbbenve meredtek előbb a mérnökre, utána egymásra.
– Hát igen, az élet ritkán alakul úgy, ahogy mi szeretnénk. Csak egyet nem értek: hogy lehet az, hogy nem tudják, amikor meg is írta maguknak.
– Nekünk ugyan nem! Pedig nemegyszer érdeklődtünk, hogy van, mit csinál, milyen az élet magyarban. Először még válaszolt, kb. egy évig, aztán pont, egy sort sem írt többé. Azt hittük, megorrolt ránk, később önre gyana… Eláruljam? – fordult a fiú a húgához tétován.
– Semmi értelme. Menjünk haza, és felejtsük el az egészet!
– Pá! – vigyorgott kajánul a ház kikent-kifent úrnője.
– Illetve mégsem, maradjunk! – gondolta meg magát Viktória. – Azért tényleg nem árt, ha tisztázunk valamit, mielőtt elmennénk.
– Például? – savanyodott el erre most az asszony is.
– Csak egy kérdés: anya sem kapott tőlünk levelet?
– Tudtommal nem. Pedig annyira várta szegény Viktória – válaszolta Podmaniczky úr merengve.
– Aha: világos! Most már mehetünk.
– Nekem is. De mégis miért váltak el? Volna szíves felvilágosítani minket is?
– Ő akarta. Valószínűleg soha nem is szeretett, és csakis érdekből jött hozzám – sóhajtott a belgyógyász.
– Naná hogy érdekből! – erősítette meg a felesége. – Kizárólag azért, hogy megkapja az állampolgárságot. Úgy bizony, ez ilyen egyszerű.
Logikusnak tűnt. A fiatalok nem is tiltakoztak ez ellen. Csupán az bántotta Viktóriát meg Viktort is, hogy az egészet itt és most, ennyi hosszú év után kellett megtudniuk.
– Hát akkor isten áldja, doktor úr! – nyújtott kezet a fiatalember. – Tovább nem is zavarunk.
– Rokonhoz jöttek, vagy netalán turistaként látogattak magyarba?
– Menekültek vagyunk. Nemrég léptük át illegálisan a zöldhatárt.
A belgyógyász megrezzent.
– Nahát, és ezt csak most mondja! Mikor, hogyan? Feltételezem, azóta a befogadó állomáson is jelentkeztek.
– Magától értetődik!
– Szegény emberek! Mancika, hozz, légy szíves, egy kis likőrt a kedves vendégeknek!
– Semmi vendégek, ezek disszidálók, báránykám, és, ha rám hallgatsz, nem kevered gyanúba magadat miattuk.
– Ugyan, ne túlozz! Várjanak, kikísérem önöket. Bocsánatot kérek a nejem miatt – mentegetődzött a kapuban. – Gondolom, kitalálták, hogy Vicus meg Mancika nem éppen barátnők. De annyi baj legyen, attól még találkozhatunk a táborban. Föltéve, ha önök is akarják.
– Mi? Kérdés, egyelőre még meg sem emésztettük, amit magától hallottunk. Nem tudja anya címét véletlenül?
– Pillanat, mindjárt felírom! – húzott elő a férfi egy noteszt a zsebéből. – Tessék! Tőlem ideköltözött. De hogy most is ott lakik, azt ne kérdezze, mert nem tudom.
– Köszönöm. Viszontlátásra!
– Viszontlátásra! Szép kis papucshős! – fitymálta le Viktor exmostohaapjukat, amint kiléptek az utcára.
– Lehet, viszont csuda rendes is. Már szinte kezdem sajnálni, amiért anyu otthagyta. Annál utálatosabb a boszorkány! Százat teszek egy ellen, hogy az ő kezében kötött ki valamennyi levelünk.
– Apánkéban meg az anyué, mi meg csak vártunk, vártunk, mikor méltatnak már válaszra bennünket. No mindegy, holnap a Tócóskerti negyedben is szétnézünk – pislantott a papírra.
A második mostohaapura egy piszkos panelházban bukkantak. Alacsony, szűk homlokú, szőrös mellű ember volt. Fürdődresszben, egyik kezében sörösüveg, így jelent meg a testvérek előtt is az ajtóban.
– Jó napot, adjon isten! – hajolt meg enyhén a fiatalember. – Elnézést a zavarásért, Ács Kálmánnal szeretnénk beszélni. Maga az?
– Én, de nem vagyok itthon.
– Aranyos ember, és miért, ha szabad érdeklődnöm?
– Mert nem tetszik a fizimiskád, úri fiú.
Hát ez nehéz pasas! Ha ő az anyjuk férje, jobb, ha nem is próbálkoznak tovább.
– És az enyém? – lépett elő a háttérből mosolyogva Viktória.
–Ááááá, parancsoljanak befáradni! – hajlongott komikusan a félmeztelen házigazda. – Megkínálhatom magukat is egy békehabbal?
– Miért ne! Akkora meleg van, hogy egész nap csak zuhanyoznék.
– No problem! Nálam, kérem, ezt is lehet – hunyorított a leányra, és ügyesen kidugaszolt két sört a… fogával. – Hozzak poharat, vagy így is megisszák?
– Köszönjük, nem szükséges. Bocs, még be sem mutatkoztam. Kis Viktor Temesvárról. Ő meg a húgom, Viktória.
A férfi vigyora fintorrá változott. Csak most értette meg, miért tűnt olyan idegennek a beszédük, mellesleg a felesége is gyakran mesélt a két gyerekről.
– Viktória gyermekei?
– Da, da, szolgálatára!
– Akkor rossz helyre jöttek, mert elváltam az anyjuktól.
– Maga is? – pattintott a fiatalember, mint mindig, amikor valami különösebben megérintette.
– Ja. Csalódtam benne, nem volt hozzám való – hörpintett egyet a férfi az üvegből.

(Folytíatjuk)