Hallgattak.
– Most egyedül él? – nézett körül Viktor a szobában.
Elég siralmas odú volt. A plafon beázott, a földön különböző tárgyak és ruhadarabok. A sarokban palackok, a magasban pókhálók feszültek.
– Ezt meg honnan veszi? Különben semmi köze hozzá!
– Bocsánat, nem akartam megsérteni. Gyere, hugi, végeztünk!
– És a sör? Vagy nem tartják méltónak koccintani egy melóssal?
– Proszit! Egészégére!
– Kösz! Látják, itt a hézag, pontosan itt! Tudják, hogy Viki még egyszer sem alacsonyodott le idáig?
– Mert nem szerette az alkoholt – kelt anyja védelmére Viktória.
– Mert lenézett – javította ki a férfi komoran. – Ezért is váltam el tőle. Affekta volt, és folyton kioktatott: ezt így kell, azt úgy illik, még ezt sem tudod, te analfabéta. Bezzeg a Fercsi, bezzeg az Anti, tőlük lehetett ám tanulni! Egy ideig csak nyeltem, hallgattam, amíg hallgathattam, aztán fogtam magam, és zutty, kihajítottam az utcára.
– Mit csinált? – ugrott fel Viktor a székéről.
– Kiadtam az útját – nézett fel a férfi kárörvendően. – Miért, maga mit csinált volna a helyemben?
– És most hol van pillanatnyilag?
– Nagyon érdekli? Adjon egy ezrest, és megmondom.
– Micsoda csirkefogó! – vesztette el önuralmát Kis Viktor.
A szőrös mellű megköpte a markát, és támadóan fordult feléje.
– Bunyózni akarsz? Gyere csak! Igaz, hogy nem tanultam atomfizikát, de attól még be tudom verni a fejedet.
A leány békítően szökkent közéjük.
– Viki, apuka! Legyenek észnél, könyörgöm!
A férfi meghökkenve bámult a leányra, odakacsázott a sarokba, és kihúzott egy másik üveget. Megrázta, még volt benne valami.
– Minek neveztél?
– Apunak.
Ejha, ezt meg mi lelte! – csodálkoztak a testvérek a melósra, amikor megtelt a férfi szeme könnyekkel.
– Ti még itt vagytok? Tűnjetek már innen a pokolba!
Viktor és Viktória kiaraszoltak a szobából.
– Szarok a lepedődre, úri fiú! – kiáltott utánuk mintegy végszóként Ács Kálmán. – Az anyádat meg ott keresd, ahol a kóbor kutyák csellengnek.
– Furcsák ezek a magyarországi magyarok – jegyezte meg a fiatalember. – Hanem az anyánkat, úgy tűnik, örökre szem elöl vesztettük.
– Nem biztos. Igaz, hogy elég sok utca van ebben a városban, de még ott is megtalálhatjuk, ha keressük.
– Hogyne! Mint a tűt a szénakazalban, bár szerintem egy szó sem igaz az egészből. Ez csak Ács bosszúja lehetett, amolyan útravaló mindazért, amit az anyánk okozott a spécinek.
– Ez sincs kizárva, viszont anyuka… Mit szólsz ehhez a három váláshoz?
– Részletek híján semmit sem. Csak az ziher, hogy nélküle állampolgárságot sem kaphatunk, hiszen ő lakást, eltartást biztosíthatott volna, ami az állampolgárság elnyerésének feltétele, úgy mondják.
– Majd szerez nekünk állást az Állomás, és ha van állás, az albérlet sem jelenthet problémát – próbált Viktória lelket önteni a fiúba, bár maga is elég letörve bandukolt a bátyja oldalán.
– Ilyen rövid idő alatt aligha, és akkor mehetünk tovább Bicskére.
Ez a Tatabánya melletti városka lett volna a harmadik befogadó állomás, ahova általában azok kerültek, akik menekült vagy oltalmazási státuszt kaptak az államtól. Itt ellakhattak volna akár egy évig is, nagyjából ugyanolyan körülmények közt, mint a cívisvárosban, és a legtöbb ott lakót munkához is jutatták.
– Te Viki, eddig még sosem jutott eszedbe, hogy kitanulj valamilyen szakmát a táborban?
– Dehogynem! Már be is iratkoztam egy kísérleti jelleggel indított kurzusra, csak még elfelejtettem veled is közölni.
A lány elismerően veregette vállon a testvérét.
– Derék bátyó vagy! Csak az első lépés nehéz, utána már minden könnyebb lesz. Milyen szakmát szeretnél tanulni?
– Fodrászatot. Könnyű, tiszta és borravalóval járó mesterség. Volt Temesváron egy borbélyhaverom. Az annyi baksist kapott naponta, hogy mindennap luxuséteremben ebédelt.
Két nap múlva váratlan vendégük érkezett: dr. Podmaniczky Antal, anyjuk második exférje. A vendégszobában, két dagadt bőrönddel várt reájuk.
– Ugye, nem haragszanak, amiért így önökre erőszakolom magamat.
– Szó sincs róla, örülünk, hogy ismét láthatjuk – nyugtatta meg Viktória udvariasan.
– Az az igazság, hogy én nagyon szerettem ám az anyjukat. Vagy ezt már kikotyogtam? Mindegy, akkor még egyszer bevallom, s mivel önök Viki gyerekei, természetesen önöket is kedvelem.
– Mi is a doktor urat. De mit szól ehhez a becses felesége?
– Ez a mi dolgunk, tehát bármit is szól, nem számít. Azonkívül önök… Jaj, de hivatalosan hangzik, inkább tegeződjünk, ha megengeditek! Szóval hol is tartottunk? Megvan! Azonkívül menekültek is vagytok, és nekem erkölcsi kötelességem támogatni titeket – nyitotta ki Podmaniczky úr az egyik bőröndöt. – Ebben élelmiszer van: túró, sajt, szalámi…
– Viva la revolutión! Éljen a forradalom! – tréfálkozott a fiatalember. – Maga, illetve te – javította ki önmagát – nagyon figyelmes vagy, de miből gondolod, hogy mi nem eszünk itt effélét?
– Esztek?
– Hébe-hóba, mindenesetre nem éhezünk, ahogy itt-ott híresztelik mirólunk. Még zsebpénzt is kapunk, meg egy csomó adományt, úgyhogy a táborral nincs semmi differenciánk. Csupán a környék, a szomszédjaink… Hát azok sajnos morognak is időnként, bár erről, ami igaz, az igaz, sokszor mi is tehetünk.
– Igen, hallottam róla. Akkor nézzük most ezt a bőröndöt! – hajolt a doki a második táskához. – Nem, mást javaslok: nyissátok ki inkább később, odabent! Megtaláltátok Viktóriát?
– Csak a férjét, tudniillik elváltak.

(Folytatjuk)