– Megint? Peches nő ez a ti anyátok. Ezek szerint fogalmatok sincs, hol lehet. Kár, mert ha elvált, még én is, igen, igen, nem viccelek, még én is fölkeresném egy szép napon.
– Mi célból?
– Ejnye, Viki, mi ebben olyan érthetetlen? – pirongatta meg a lány a testvérét. – Mellesleg nem is menne hiába. Tudod-e, doki apu, hányszor emlegetett téged az anyuci?
– Engem? – jött izgalomba az emberséges belgyógyász. – Kinek? Hol? Kérlek, ne szédíts, rég elfelejtett már engem a mamátok.
– Nem á – kapcsolt gyorsan Kis Viktor –, hiszen pont ezt elégelte meg anyu férje, egy szőrös mellű őstulok.
– Hogy?
– Hogy folyton téged emleget: a Tóni így, a Tóni úgy, ő aztán talpig úriember, bezzeg Tóni mindig tudja, mi illik…
Édesapját nem említette. Minek rontsa le az összhatást! Egyébként is meghalt, a doki meg él, és igen szimpatikus férfi is, továbbá, ki tudja, egyszer még javukra is válhat ez a kapcsolat.
Egy órát diskuráltak, ismerkedtek.
– Holnap újból eljövök – dörzsölte kezeit jókedvűen a belgyógyász. – De akkor úgy készüljetek, hogy kiruccanunk a városba is egyúttal.
Nem jött el. Pedig hogy várták a jó dokit. Még azokat a ruhákat is felvették, melyeket Podmaniczky vitt nekik a második bőröndben.
– Tudtam, éreztem – szomorodott el Viktória. – Ő is ugyanolyan szivar, mint a többiek. De hát mit is várhatunk egy doktortól, akit már eleve úgy programozott a jóisten, hogy csak a borítékos kliensek vehessék le a lábáról.
– Hacsak nem a boszorkány kötötte meg valamilyen varázzsal – nevetett Kis Viktor.
Az ötödik nap reggelén azonban azonban ki toppant a táborba? Hát bizony a doktor úr!
– Bocs a rövidke szünetért, de levert a nátha a lábamról.
A fiatalember a borítékra gondolt, és jót mosolygott magában.
– Most pedig kérjetek gyorsan egy kilépőt, mert elviszlek benneteket a kórházba. Méghozzá pont abba, ahol én is dolgozom.
– Bennünket? De hiszen te vagy náthás… doki apu.
– Ennek semmi köze a náthához – válaszolta a belgyógyász röviden, többet nem is lehetett belőle kihúzni. – Bemutatom a mostohalányomat – mutatta be utóbb a kórházi patikában a főnöknek. – Ő az az asszisztens, akit beajánlottam neked, barátom.
A fehér hajú, kecskeszakállú patikus kedvtelve pillantott a bájos, frufrufrizurás leányra.
– Örvendek. Doktor Buzek. Ön okleveles gyógyszertári asszisztens?
– Igen.
– Van róla papírja?
– Szerencsére áthoztam.
– És a munkaügyi központ által kibocsátott munkavállalási engedélye?
– Az… az nincs, de regisztrált menekültként erre nincs is szükségem. Legalábbis engem így tájékoztattak.
– Eddig hol dolgozott?
– Egy temesvári patikában.
– Szeretne nálunk dolgozni?
– Örömmel – kapiskálta a lány, mi célból faggatják itt ennyire. – Ha volna rá lehetőség.
– Volna, miután épp most keresünk erre a posztra valakit, ergo jelentkezzék holnap reggel a munkaügyi előadónknál.
Viktória szinte felsikított örömében.
– Köszönöm. Isten áldja meg ezért, doktor úr! És téged is – esett Podmaniczky nyakába. – Elnézést! Úgy viselkedek, mint egy éretlen kis csitri.
– Várjatok, csak várjatok, ez még nem minden – tuszkolta ki az orvos sietve a két testvért. – Viszlát, öreg harcos! És… köszönöm!
Beszálltak a kocsijába, szép bordóvörös Zsiguli volt, és elhajtottak egy aprócska, de takarós házikóhoz.
– Itt lakik a testvérem, Nusika. Szegénynek épp a múlt évben halt meg az embere, és azóta egyedül él egy két szoba-konyhás lakásban. Sajnos ez a kisebbik gond. A nagyobb az, hogy meglehetősen beteges, és ápolásra szorulna. Mondtam, költözzön hozzánk. Elég nagy a házunk, kényelmesen elférnénk benne hárman is – világosította fel a testvérpárt a helyzetről, mielőtt kiszálltak volna az autóból. – De hát nem akar, ugyanis ki nem állja a feleségemet, ő meg Nusikát, úgyhogy más megoldást kellett választanom. Törtem a fejemet, rágódtam rajta pár hétig, végül elfoglaltságomra való tekintettel azt ajánlottam, olyan gondozási szerződést kössünk valakivel, mely szerint Nusika ingyen albérlet fejében ingyen gondozásban részesül, beszerzik a gyógyszereit, takarítanak neki, főznek és mosnak is rá.
– Ebbe belement? – érdeklődött Kis Viktor.
– Ebbe bele, azzal a kikötéssel, hogy előbb ismerje meg a gondozóját, aztán ha megfelel, jöhet a megállapodás. Más szóval ő próbaidőt is javasol.
– Hm, elég bizalmatlan a Nusika. De mi közünk nekünk mindehhez?
– Hát csak annyi, hogy én rátok gondoltam.
– Hopp, még egy meglepetés! – pattintott szokása szerint a temesvári menekült.
– Elfogadjátok?
– Attól függ, ki fizeti a kosztot, gyógyszert, mosószereket, meg ami még adódik – válaszolta Viktor helyett Viktória. – Na és a szakszerű ápoláshoz sem értünk, ezt már most előrebocsátjuk.

(Folytatjuk)