– Mi ketten: Nusika meg én. Ti egy fillért sem, beleértve a rezsit is. Az ápolás meg hadd legyen az én gondom. Nos, áll az alku?
– Előbb hadd beszéljük meg Vikivel! Gyere, bátyó, sétáljunk egyet a ház körül!
Kiszálltak a kocsiból, és egy darabig szótlanul ballagtak egymás mellett a tűző napfényben.
– Szerintem nem rossz alkut csinálnánk – törte meg a csendet a fiatalember.
– Te könnyen beszélsz, mert nem te fogsz főzni, mosni, vasalni, tehát ha jobban megnézem, nem is olyan nagy szívesség ez a doki részéről.
– Ezzel szemben a munkahely mellé odaírhatunk még egy lakcímet, melynek alapján három év múlva magyar állampolgárságot is kaphatunk. Jelenleg ki a Magyar Köztársaság elnöke?
– Göncz Árpád. Provizórikusan.
– Az a szimpatikus, vékony bajszú jó ember? Ő szereti az erdélyi magyarokat, és nem hiszem, hogy pont velünk babrálna ki.
– Én sem, ettől függetlenül miért ne kérnénk egy kicsivel többet is a dokitól? Ha visszautasít jó, ha nem, üsse kő, elfogadjuk az ajánlatát – latolgatta a lehetőségeket Viktória. – Konkrétabban szólva: amit főzünk, abból mi is ehessünk. Csakhogy ingyen, amivel rengeteg lét spórolnánk, hiszen a legtöbb pénzt a hasunkra költjük, nem igaz?
– Áll az alku! – parolázott Viktor az orvossal. – Tehát összegezzünk! Először próbaidő, utána gondozási megállapodás, mely a következőket tartalmazza: betegápolás minimális és csakis laikus szinten, bizonyos háztartási tevékenység, mint takarítás, főzés stb. Az étkezés pedig közös…
– Úgy van, közös.
– Aminek a költségeit szintén ti álljátok – tette hozzá kissé restelkedve, mert akárhogy is nézi, a doki mégiscsak csak több hálát érdemel, utóvégre állást szerzett a húgának. – Így képzelted?
Podmaniczky nem alkudozott, mindenbe belement, nehogy ismét gondozó nélkül maradjon. Ennek pedig komoly oka volt: kissé rigolyás volt a ház úrnője.
– Szia, Nusi! Én vagyok – ölelte át a doktor úr ágyban fekvő testvérét. – Ők pedig az új gondozóid.
A gömbölyded, nyílt tekintetű öregasszony szemére illesztette szemüvegét.
– Kis Viktor – hajolt a kezéhez a fiatalember.
– Nana, erről szokjon le, szépfiú! Egyszerű iparos asszony vagyok én, nem naccsága, mint… mint egyesek – célzott a bátyja feleségére gúnyosan. – És maga?
– Kis Viktória.
– Viktor és Viktória. Szép. Házasok? Te meg mit pislogsz úgy, mint malac az ugaron?
– Csak testvérek.
– Ja persze, most már emlékszem! Épp a tennap említette Tónika.
A belgyógyász a háttérben fejére mutatva jelezte, hogy odabenn bizony már nem minden működik olyan precízen.
– Maguk tényleg átszöktek a határon?
– Át – mondta Kis Viktor.
– Nem féltek?
– Ha azt mondom, nem, elhiszi?
– Nem hiszem.
– Féltünk hát, majd kiugrott a szívünk a mellünkből.
– És azt a gazember Csócsészkút valóban lelőtték, vagy az egész humbug, ügyesen megrendezett tévéjáték volt.
– Valóban lelőtték, mindenki ezt állítja.
– Állítani sokat állítanak, aminek aztán a fele sem igaz.
– Most elégedettek a rendszerrel?
– Nusika, Nusika, te már megint politizálsz? Arra nem gondolsz, hogy esetleg untatod is a vendéget?
– Untatom? – kérdezte az özvegyasszony.
– Nem, nem, nagyon érdekes dolgokat tetszik mondani.
– Akkor válaszoljon: elégedettek-e az új rendszerrel a románok?
– Már nem sokan, inkább visszaállítanák, ha lehetne.
– Ahhoz meg mit szólna, amikor már mindenki pokolba kívánja Iliescut, egyszer csak újra felbukkan Csócsészkú a nép között?
– Mindenki rászavazna.
– Okos fiú! Szerencsére mi még nem tartunk itt, úgyhogy isten hozta magukat a cívisvárosban!
A testvérek ezen az estén végre gondtalanul, a jövőtől mit sem tartva tértek nyugovóra, s noha egész este beszélgettek, terveztek, a témából villanyoltás után sem fogytak ki.
– Befejeztétek? – szólt rájuk idegesen a vásárhelyi. – Most már szeretnénk mi is aludni.
A fiatalember erre fogta magát, és bebújt Viktória ágyába.
– Te, vigyázz, mert ezek még azt hiszik…
– Pszt, higgyenek, amit akarnak! Szóval szerinted a doki ki akar békülni anyával?
– Nagyon úgy néz ki – súgta vissza Viktória –, és ha együtt keressük, meg is találjuk az anyánkat.
– Hanem a nyanya… ! Le a kalappal előtte! Varrónő létére szokatlanul tájékozott, és a politika is érdekli. Vajon mi baja, mert amúgy jól bírja magát, nem gondolod?
Még tereferéltek vagy tízpercet, aztán ők is álomba merültek. Álmukban átölelték egymást, és így aludtak tovább mindaddig, amíg a vásárhelyi rájuk nem kattintotta a villanyt a hálóban.
– Hé, emberek, idenézzetek!
– Mi az, mi történt? – riadt fel az aradi.

(Folytatjuk)