Leélt hajnalaimat,
Hosszú ébrenlét végén,
Szavakból rakom össze.
Hullik kezemből ejtve,
Tükörképem, és nem én,
Az igazi másolat.
(Ránc gyötri az arcomat)

Föld az ágyam, egy kínpad,
Idő tornya rám omlik.
Ívfény nyelvetlen harang,
Mágnese kong, még sincs hang.
A tér lassan szétmállik,
Csak a hideg űr marad.
(Fejem hull, erőm apad)

Így lettem én sarki fény,
A szerelem hőfokán.
Kábult angyal így mesél,
Szárnya észak, röpte dél.
Viaszteste óceán,
Fű terem és új remény.
(Jégszívében sarki fény)

(Csernátfalu, 2001. október 14.)

1. Saszet Éva:
   2022. november 25. 16:02

   Szülinapi vers ? Benne van a jövő megsejtése, előérzrte?
   Én minden versedben a viaskodó, önmarcangoló útkeresést, vagy inkább válaszkersést érzem. Miről? Az életed bizonytalanságaiba belesüllyedő kilátástalan kutakodás, örökösen visszatérő fájdalmas bumeráng-taposómalom szindróma.
   A vers nagyon tetszik, csak ma olvastam el, k???