Nagy Pál: A sivatag költője

Itthoni találkozás az Apollinaire-díjas Lorand Gasparral / az ujhet.com portálon

A jelenkori francia költészetet bemutató antológiájában (Hallomás, Modern Könyvtár 209, Európa Könyvkiadó, Budapest) Somlyó György harminchat szerzőt szerepeltet. Közülük a legidősebb, Alain Bosquet 1919-ben született, Dominique Tron pedig, akivel a kötet zárul, 1950-ben. A vele nagyjából kortárs költőkkel kezdődően tehát Somlyó a fiatal és legfiatalabb nemzedékek magyar nyelven való megszólaltatását tekintette feladatának; válogatási szempontjait – a valós értékek iránti érzékeny figyelem mellett – bevallottan a személyes vonzalom határozta meg. Nyilvánvaló: nem egy olyan névvel találkozunk a Hallomásban, melyet bizony mind ez ideig csak „hallomásból” ismertünk. Meglehet, sokan itt találkoztak először Lorand Gaspar nevével is.
Vagy találkozhattak a Luceafărul idei július 1-i számában, ahol Ion Caraion írt a költőről meleg hangú méltatást, a párizsi Gallimard kiadónál megjelent legújabb verseskötete kapcsán.
Noha legkevésbé sem nevezhetném magam a jelenkori francia líra szakértőjének, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Lorand Gaspar személyét illetően egészen pontos tájékoztatást nyújthatok. Mivelhogy osztálytársak voltunk valamikor a marosvásárhelyi kollégiumban. S mivelhogy itt beszélgettünk most, ezen a bágyadt napfényben fürdőző őszi délelőttön, a Köteles Sámuel utcai családi ház barátságos emeleti szobájában életének kanyargós útjáról, sorsának rendhagyó alakulásáról, költészetéről, s a költészetről általában. Édesanyját jött meglátogatni Marosvásárhelyt. Egy kis kitérővel érkezett: Közép-Azsiából. Ahol a szovjet írószövetség vendége volt.
Lorand Gaspar ugyanis azonos azzal a Gáspár Lóránddal, akit a háború forgószele sodort el közülünk annak idején oly távoli partokra, s oly különös állapotba: egy választott nyelv irodalmának élvonalába. Francia költő lett belőle, Apollinaire-díjas francia költő, akit most előkelő párizsi folyóiratok, kiadók közölnek. A veleszületett tehetséget kamatoztatva, hallatlan energiával megküzdött a majdnem lehetetlennel. Amint egyik vallomásában írja: „Egyszóval elkövettem a meggondolatlanságok netovábbját: költő akartam lenni egy második, idegen nyelven.” Hozzátehetjük: sikerült.
Miért tagadnám, elfogódottan fürkészem arcát. Közel harminc esztendeje nem láttuk egymást. A találkozás pillanataiban furcsa, szinte feszélyező az együttlét. (Aztán az első „Emlékszel-e” kezdetű mondatra, mint varázsütésre, egyszeriben feloldódik a feszültség.) Valahogyan itt lappang közöttünk a bizonytalanság fanyar érzete: most pedig mit is kezdjünk egymással?

– Jeruzsálemben élsz, ha jól tudom…
– Nem – már nem. 1970 óta Tuniszban vagyok; az ottani egyetemi kórház sebész-főorvosaként dolgozom. És szerkesztek – azaz hogy Jaqueline Daoud-val közösen szerkesztünk – egy folyóiratot, az Alif-et. (Jaqueline Daoud itt ül mellettünk csöndesen. Végtelen türelemmel viseli a számára ismeretlen nyelven való társalgást. Mert talán mondanom sem kell: magyarul beszélgetünk.)

Aztán, váratlan fordulatként:
– Gyergyóba szeretnék ellátogatni. A család szűkebb pátriájába.
És kitekintünk az ablakon: vajon tart-e a szép idő?
(Az életút és a pálya főbb állomásai: Gáspár Lóránd 1925. február 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a helybeli katolikus gimnáziumban és a református kollégiumban végezte. 1943-ban érettségizett, utána beiratkozott a budapesti műegyetem gépészmérnöki karára, ahonnan pár hét múlva elvitték katonának. Minthogy 1944 őszén megtagadta az eskütételt a fasiszta Szálasi-kormánynak, elhurcolták Németországba, s lágerbe zárták – több társával együtt. 1945 áprilisában francia gyűjtőtáborba került; innen tizenegy hónap múlva szabadult ki. Párizsba ment, beiratkozott a Sorbonne-ra, orvosi diplomát szerzett. 1954-ben megpályázta a jeruzsálemi francia kórház sebész-főorvosi állását; ott élt és dolgozott aztán jó másfél évtizedig. Első verseskötete a párizsi Flammarion kiadónál jelent meg 1966-ban, Le quatrième état de la matière (A negyedik halmazállapot) címmel. A következő évben ezt a kötetét tüntették ki Apollinaire-díjjal. Második kötete, a Gisements (Mélyrétegek), ugyancsak a Flammarionnál látott napvilágot, 1968-ban. A Maspero adta ki Histoire de la Palestine (Palesztina története) című munkáját. Yves Bonnefoy-val közösen a Nobel-díjas Szeferisz – egykori közeli barátja – poémáiból fordított franciára néhányat; a kötet 1970-ben jelent meg. Még ezt megelőzően a Diogéne című párizsi folyóirat közölte Science et poésie című nagyszabású tanulmányát. Az idén ugyancsak a Gallimard-nál látott napvilágot egy újabb verseskönyve, Sol absolu címmel. (Magyarra talán Tökéletes talaj-nak fordíthatnák). Jelenleg több más könyve várja a megjelenést. Persze kitűnően megtanult arabul is. Kritikusai szerint magányos jelenség a mai francia irodalomban; nem tartozik szorosabban semmilyen költői iskolához, irányzathoz. Halk szavú, el-elrévedező, meghökkentően szerény ember.)

– Valahol azt olvastam rólad, hogy „a sivatag költője” vagy. Mi ebben az igazság? Hogyan értsük ezt a megállapítást?
– Azt hiszem, több értelme is lehet a minősítésnek. Nem csupán első könyveim témavilágára utalhat, hanem arra is – főképp arra –, hogy a modern technikai civilizáció szédületes fejlettségének korában egyre inkább magányossá válik az ember; úgy érzi, mintha sivatagban élne, s ezt az emberi érzést egészen a mélyrétegekig lehatolva próbálom én kifejezni. A lényeget keressük valamennyien, akik költészetet művelünk jelenleg különböző nyelveken, a földgolyó különböző pontjain. Azt akarjuk elmondani költői szóval, aminek az érzékeltetéséhez nem elegendő a racionális közlésforma. Véleményem szerint a költő képes erre: a mélységekbe való alászállásra. Hasonlatosan a tudóshoz, aki belelát a világ rejtett dolgainak roppant szövevényébe. Arról persze, hogy valamit – valami igazán jelentőset – közöljön embertársaival, soha nem mondhat le egyetlen valamirevaló költő sem. Társadalomban, közösségben élünk; képtelenség volna megszakítani a kommunikációt. A líra örök feladata, hogy kifejezze a világhoz való viszonyunkat. Természetesen előbb kenyérre, ruhára, lakásra van szüksége az embernek – s ha mindezeket megszerezte, óhatatlanul jelentkezik a fenti igény. A titkok megfejtésének igénye.

– Merre tart manapság a francia költészet? Főképp azoknak a fiatalabb lírikusoknak az irányulására gondolok, akik türelmetlenül szembefordultak a konvenciókkal, a kötöttségekkel – el egészen a rombolásig.
– Úgy látom, a fiatalabb évjáratú francia költők – s nyilvánvalóan nem csak a franciák – mélyen átérzik a jelenkori nyugati társadalom krízishangulatát, a válságot, ami a fogyasztói rendszerekben kiáltó ellentmondásokat hozott felszínre. Szerintem sem kétséges: ebben az atmoszférában előbb-utóbb lehetetlenné válik a normális, kiegyensúlyozott emberi élet. A fiatal baloldali értelmiségiek – írók, művészek, diákok – felismerték ezt, s kiutat keresnek. Új értékek tudatosítására törekszenek, új viszonyokat próbálnak teremteni. Egyelőre azonban inkább abban egyek, hogy a régit le kell rombolni. A változtatás szándéka fűt tehát sokakat. Ezt azáltalános pszichózist tükrözi tulajdonképpen az újító szellemű mai francia líra. A maga túlzásaival egyetemben. Mert vannak szélsőséges elképzelések, melyek szerint például a nyelv is megérett a pusztulásra. Íme: a veszélyek sem jelentéktelenek. Viszont kétségtelen, hogy a változtatás igénye nélkül soha, sehol nem volt – és ezután sem lesz – előrehaladás, kibontakozás.

– Tudomány és költészet című tanulmányodban lenyűgöző érveléssel fejtetted ki azt a meggyőződésedet, miszerint a külső és belső világ birtokbavételének e két módszere – mint te fogalmazol: e két „nyelv” – között tulajdonképpen nincs olyan alapvető különbség, ahogyan azt a laikus vélekedés feltételezi. Rendkívül érdekes gondolat ez a költő részéről, aki egyben a tudomány embere is: sebész-orvos és kutató…
– Meggyőződéssel vallom: a költő és a tudós találkozása nemcsak hasznos, hanem szükséges is – mindkét fél szempontjából. Az ember, aki az anyag elemi részecskéiből van felépítve, nemcsak gondolkodni, hanem álmodni, megdöbbenni, csodálkozni is tud. Valahol ezen a ponton találkozik a költő a tudóssal – itt válthatja fel egyik a másikat. Persze, arra a tudósra gondolok, aki képes felismerni, hogy bizonyos korlátok ledönthetetlenek számára – s ahelyett, hogy megtorpanna, elfogadja más megközelítési módok lehetőségét. Erről – a tudomány korlátaiból születő – érzésről, keresésről beszélve, Einstein azt mondotta: „Akinek idegen ez az izgalom, aki nem képes többé elcsodálkozni és tisztelettel eltelni, az olyan, mintha halott volna.” Véleményem szerint a költészet csak egyike az embernél (és minden kétséget kizáróan az élőlényeknél) megfigyelhető „nyelvek” sokaságának. Hangsúlyoznom kell azonban: amikor nyelvként értelmezem a költészetet, üzenetet továbbító eszköznek tartom. Információs funkciója van tehát. Ha pedig ebből a szemszögből vizsgáljuk, úgy látjuk, nem egyéb, mint kísérlet – az ember mélyebb rétegeiből – az élő vagy szervetlen világgal való kapcsolat felvételére, kiépítésére. Egy ilyen sajátos információ szükséglete abból a bizonyosságból fakad, hogy léteznek a racionális megismerés számára örökre zárt területek. Olyanok, ahol csak ez a nyelv – a költészet – közvetíthet tartalmas üzeneteket. Mindemellett: ahhoz, hogy egy információ valóban hozzájáruljon egy emberi közösség felvilágosításához, a közösség meglévő információkészleténél többet, valami lényegesen újat kell kifejeznie. S éppen ezért a költészet – az ilyenfajta költészet – arra készteti az embert, hogy folytonosan felülvizsgálja a fogalmak és az érzéki-érzelmi valóság viszonyát. Hogy futólag visszatérjek beszélgetésünk egyik előbbi részletére is: számomra eleve értelmetlenségnek tűnik a modern költészet úgynevezett „jelentésnélküli” irányzata. Mert lehet egy nyelv homályos, nehezen megközelíthető a kodifikált információs tartalom megfejtésének lehetősége szempontjából, de soha nem mondhat le teljesen a jelentésességről. Igaz ez a költészet csak azok számára bizonyul felfoghatónak, akiket élő és éltető viszony egyesít a költői nyelvvel; akik nemcsak megértik a szavak közvetlen értelmét, hanem a bonyolult elágazásokat és vonatkozásokat is érzékelik. Léteznie kell valamilyen sajátos költészeti „felfogóképességnek”, amely részben a természet áldása, de részben ugyanúgy fejleszthető, mint a matematikai tudás vagy a zenei hallás. Jómagam, mint orvos, nem tartom lehetetlennek az emberi fejlődés egyetlen formáját sem.

– Jaqueline Daoud-val közösen szerkeszted a Tuniszban megjelenő Alif című negyedévi folyóiratot. Ha lennél szíves erről a vállalkozásotokról is beszélni.
– Az Alif-nek eddig két száma jelent meg. Kezdetet jelent – „alif” az arab ábécé első betűje. Elkezdtünk tehát valamit: a kölcsönös megismerés jegyében hidat verni az arab világ kultúrája és az európai szellemiség között. A jelek szerint eleven szükséglet hívta életre a folyóiratot. Egyebek között a nagy görög írót, Szeferiszt mutattuk be legutóbb olvasóinknak, de elhatározott célunk hasonló összeállitásokban sorra venni az élő európai irodalom nagyjait. Sőt, magukat az európai irodalmakat. Feltétlenül szeretnénk minél előbb egy-egy ilyen összeállítást – kis antológiát – közölni a román és a magyar irodalomból is. Bizonyosan remélem, hogy ebben a munkában segítségünkre lesznek romániai barátaim: Ion Caraion például, akivel régóta levelező viszonyban vagyok, aztán Szemlér Ferenc, akivel végre sikerült személyesen találkoznom a fővárosban –, hogy csak ezt a két nevet említsem. Az Alif különben kétnyelvű kiadvány: a francia rész mellett arab szövegeket is közlünk. Kezdeményezésünket mindkét oldalon érdeklődéssel fogadták. Talán a folytatás sem lesz érdektelen.

– Semmiképpen sem kerülhetem meg a kérdést, amely egész együttlétünk és beszélgetésünk folyamán itt lebegett fölöttem: egyáltalában járható-e a költészet útja az anyanyelv körén kívül is? Miként lehetséges jelentős költészetet művelni – egy választott nyelven?
– Soha nem mulasztottam el hangsúlyozni a gyermekkori élmények meghatározó szerepét a költői nyelv és látás kialakulásában. Vagyis mélységesen tisztában vagyok az anyanyelv kultúrahordozó funkciójával, szellemi egyéniségünk formálásában betöltött hivatásával. Párizsban először magyarul írtam; legalább tizenöt évnek kellett eltelnie, míg úgy éreztem, nyilvánosság elé léphetek francia nyelvű művekkel – versekkel – is. Most már éppen ebben látom az én szokatlannak tetsző vállalkozásom jelentőségét: átvinni a francia költészetbe az ott eddig még nem hallott – saját hangot. Azaz: olyan szögből közelíteni meg a költészet dolgait, amely más dimenziókat, tartalmakat, sugallatokat tételez fel. Hogy úgy mondjam, „saját költségemre és saját veszélyemre” beiratkoztam ebbe az iskolába, elvégeztem a kötelező tanulmányokat – ráléptem a francia költészet félelmetes útjára. Hitem szerint a költészetben egy nyilvánvaló és ugyanakkor megismerhetetlen nyelv (megismerhetetlen, amennyiben a megismerés fogalommá való elkülönítést jelent) megközelítése a legfontosabb számunkra, s ezt tán nem is lehetséges hangokban kifejezni. Én ezt a „nyelvet” most már a felvett francia nyelv többé-kevésbé áttetsző fátyla mögött keresem. Ahogyan a mai magyar és román irodalomban is ezt keresik sokan.

… Ez a beszámoló csupán vázlatos képet nyújthat a Lorand Gasparral való találkozásom élményéről. Szeszélyesen csapongva érintettük a legkülönbözőbb témákat, s amit ma abbahagytunk, másnap folytattuk – szüntelenül el-elkalandozva, meg-megállva. Részéről például végeérhetetlennek bizonyult a mi itthoni életünk és irodalmunk iránti érdeklődés. Gyergyóba pedig mindenképpen el kellett jutni! Az Apollinaire-díjas francia költő, a tuniszi sebész-főorvos végül is sok egyébnél fontosabbnak tartotta, hogy megnézze, milyen a világ a felső Maros mentén.
Mert felejteni sehol a földkerekségen nem lehetséges.

Megjelent A Hét III. évfolyama 46. számában, 1972. november 17-én.

 

Lorand Gaspar: Rétegek (részlet) 


Éppen egy többrétegű nyelvet kezdtünk teremteni,

átalakítható és segíteni kész pincékkel, emeletekkel,

lépcsőházakkal, folyosókkal, egyfajta áldozati

szörnyet, amelyen izmok, csontok, szervek, vágyak

és okok legközvetlenebb igényeikkel és a

legvalószínűtlenebbekkel egyetemben ugyanazzal

az élességgel, ugyanazzal a meggyőző erővel lennének

ábrázolhatók. Követelőző, romlásba döntő jelenlétek.

 

Hogy az ember, a nyelv e szapora szerve kimondja,

hódító zengések világaként kimondja a visszavonuló

csenddel szemben bámulatos, sértő és elviselhetetlen

jelenlétét. És mit számít, ha csak saját magához

beszél? Ragyogjon fel az a jelenlét!

A többit majd elintézzük. Mi más is volna az, mint

e magunk által magunknak szerzett zene a

közvetlen veszélyben?

Somlyó György fordítása


/

2022. november 22.

Szóljon hozzá!