Járok fel-alá
faltól falig
kaputól a kert végéig
nem lelem
mintha föld nyelte volna el
már átkutattam mindent
a barna retikűlömet a fiókokat
benéztem az ágy alá
nem találom az igazolványomat
evilági létezésem
egyetlen bizonylatát
zakatol az agyam
felforgat helyszíneket
kacatokat szegleteket
miközben zagyvál a tévé is
háborús képek pörögnek
szétlőtt háztömbök
füstölgő harckocsik
amorf sötét testek
arccal föld felé fordult
szétkent tetemek
mint kikopott
fölösleges rongyok
érzem kigyúl az arcom
nekem csak egyetlen bajom
az elveszett kártya
megtorpanok
úgy nézek körbe
mintha először lennék itt
nedves az arcom – hagyom-
aztán szétmázolom
blúzom ujjával mint gyermek
ők ott sárosan véresen hevernek !!
lehet alig túl
a serdülőkoron
fiatal acélos izmaik
talán már foszladóban
rohad bomlik bennük a testanyag
tankok hernyóznak
át rajtuk oda-vissza
távoli rakéták
becsapódása hallszik
mint csillapítatlan ugatás,
s közben pörög idegesítően
a riporter nyelve
eszembe jut a kártya ismét
holnap tovább kell
keresnem a bankban
vagy a postán ahol utolszor jártam
a fenébe is!
Hogy tudok most
egy kártyára gondolni?
Majd újat nyomtatnak,
megoldom, lesz valahogy,
de ott, minden mozdulat
javíthatatlan,
életek vesznek el nyomtalan
s a gépezet nem áll le,
nem teremt új szőke-gesztenye fejeket,
fehéren villanó nevetéseket,
a földbe döngöltek helyett.