Ma született Ady Endre. A magyarság legsebzettebb költője volt, azt hiszem. József Attila borderline személyiség, Füst Milán pedig egy nyavalygós. Ady azonban egy fordított Petőfi a maga kiábrándultságában: Petőfi, aki túlélte az 1848-49-es szabadságharcot. Aki mindig jól látta, és mindig hiába, aki elmozdult a reszketabokros naivitástól, mert vissza már nem fordulhatott, aki a vallomásosságot huszadik századivá tette, s ezért megkapta az „indiszkrét” jelzőt mindazoktól, akik a gerincükön hegedülik el saját „diszkrét” költészetüket, aki az erotikát a maga bőrén élte, nem a hagyományén, aki nem volt tökéletes, és éppen így lehetett annyira ember, s hogy mennyire igaza volt és VAN, azt éppen manapság érezzük, és ez az egyetlen vigaszunk, aki megmutatta, persze ezt is hiába, hogy költészet és erkölcs nem függ össze, legalábbis nem olyan nádpálcásan, ahogy Pedellus Rezsőék tanítják, aki ivott, és ezért mélységesen megvetik az alkoholizmusba fulladt magyar vidékeken, aki nőzött, és ezért szintén a nagy operettkedvelők, akik a primadonna kebléért ülnek be a nézőtérre, már ha ismerik ezt a szót, de Kálmán Imréből bizonyára, aki olyan fiatalon halt meg, hogy annál öregebb és bölcsebb nem is lehetett volna, aki hitt egy fiatal lánynak, mert az ember a magányában annak is hisz, akinek nem kellene, és mert mindenki, még a nagy bűnösök is arra vágynak, hogy ártatlanok legyenek, aki tudta, hogy Magyarország hülyén ment a háborúba, de hát mikor nem ment hülyén, és mikor nem érezte diadalnak önnön ostobaságát?
Olykor igazán az asztal alá innám magam vele, még akkor is, ha tudom, milyen a másnap.

Forrás: szerző FB-oldala