Eltelt öt év. Az 990–1995 között végbement társadalmi folyamatok rendkívül hullámzóak, pozitív és negatív irányzatok keresztezik egymást. Megvalósul a filozófiai, gazdasági, ideológiai, kulturális és vallási pluralizmus. Privatizálják az állami szektor nagy részét. De az euforikus várakozások ellenére visszaesik a termelés, tömegessé válik a munkanélküliség, és az infláció is megugrik. A reáljövedelem aggasztóan alacsony. Soha nem tapasztalt mértékben nő a szellemi foglalkozásúak és a szolgáltatásban dolgozók aránya. A külföldi munkavállalás elé immár nem gördül semmiféle akadály. A születésszám csökkenésének tendenciája egyelőre tovább folytatódik. A fiatalok később kötnek házasságot, és gazdasági nehézségekre hivatkozva egyre kevesebb gyereket vállalnak. Az oktatásban megszűnik a kötelező, központilag előírt tanterv, és érvényesül a szabad iskola- és tankönyvválasztás. A középiskolások és egyetemi-főiskolai hallgatók aránya a rendszerváltás előttinek csaknem a kétszerese. Szabadabbá válik a vallási közösségek és egyházak alapítása. Az egyházat anyagilag is kárpótolják. De a korábbinál kevesebbet költenek a kulturális szféra támogatására. Létrejönnek a kisebbségi önkormányzatok stb.
A fiatalok egy ideig meghúzták magukat a politizáló öregasszony házában. És egész jól kijöttek egymással. Podmaniczky nem is győzött csodálkozni emiatt.
– Csoda történt, ti elvarázsoltátok a húgomat. Ez az első eset, hogy Nusika egy évnél tovább kibír valakit.
Rövidesen azonban mégis csak elköltözött egyikük, nevezetesen Viktória, aki férjhez ment egy orvoshoz. A temesvári fiatalemberen ekkor erőt vett a mélabú, különösen, amikor megérkezett a várva várt trónörökös.
– Jaj, Viktorka, ne lógassa már az orrát ennyire, inkább nősüljön meg maga is – látott át a szitán a házinéni okosan; vagy legalábbis ő úgy vélte, hogy átlátott, és egy szép őszi vasárnap bemutatott Viktornak egy fekete hajú, frufrufrizurás fodrásznőt.
– Gyöngyike, legjobb barátnőm leánya.
Viktor szíve akkorát dobbant, hogy majd kifordult a melléből. A lány feltűnően hasonlított a húgára. Ugyanaz a szem, hajviselet, még tán a hangja is Viktóriára emlékeztette. Hamar összebarátkoztak, s alig telt el pár hónap, meg is kérte Gyöngyikét, aztán… Hát igen ők is összeházasodtak. Később nyitottak egy fodrászműhelyt, ezzel itt a vége, fuss el véle? Megközelítőleg, két epizód kivételével.
Az első akkor esett meg vele, amikor Gyöngyivel Leonardo Lovas kolosszusa körül sétáltak. Itt fedezte fel néhány fényképező turista közt a temesvári festőnő egyik élettársát, a világot újrareformálni kívánó darukezelőt.
– Megismersz? Én vagyok Kis Viktor, a temesvári rendőr százados fia, emlékszel? Dorina ismerőse, Viktória bátyja – sorolta, minek alapján ismerheti fel a reformer.
– Hello!
Ennyi! Semmi ölelés, puszi, de örülök, hogy találkoztunk!
– Hogy van Dorina?
– Nem tudom. Már réges-régen elváltunk.
– És te?
– Köszönöm, megvagyok.
– Még mindig meg akarod reformálni a világot?
– Én, személy szerint nem. Túl kis pont vagyok én ahhoz, túl kis pont.
– Tehát mástól várod a nagy áttörést.
– Már mástól sem. Volt idő, amikor még azt hittem, legalább nálunk, Romániában sikerül.
– De nem sikerült.
– Nem. Még nem vagyunk hozzá elég érettek. És ti sem, egész Európa sem, bármennyire is erőlködik egyelőre. De most bocsáss meg, tovább kell mennem a turistacsoporttal. Toate cele bune: minden jót!
A fiatalember úgy bámult utána, mint akinek látomása volt, és hirtelen felébredt.
– Ki volt ez a fura figura?
– Egy régi temesvári ismerős. De már azt sem tudom, hogy hívják.
A második ezúttal sokként ható élményben akkor volt része, amikor Viktória meg ők kimentek szórakozni egy kicsit a Nagyerdőbe. Az annyiszor megénekelt Nagyerdő évszázados tölgyfáival, ligeteivel, gyöngyvirágaival egyike Debrecen legféltettebb kincseinek. A Medgyessy sétányon háborús emlékhelyek és villák emelkednek, de található a Nagyerdőben gyógyfürdő, állatkert és vidámpark, sőt, a lombos fák között megbúvó patinás temető is.
– A temetőt még nem láttam – jelentette ki Kis Viktor. – Talán nézzünk körül odabent is pár percet!
– Fantasztikusan szép cimitir!i – gyönyörködött a sírkertben Viktória. – Legfőként az a háromalakos krisztusszobor a főbejáratnál.
– Nekem meg a hamvasztó előtti medence tetszik a legjobban. Lássuk, kik nyugszanak ezekben a sírokban! Fazekas Mihály – betűzte hangosan. – Szép! Diószegi Sámuel, Bényi Árpád…
Az egyik sírnál megtorpant:
Kedves Viktória
1942–1994
– Úristen, ez nem lehet igaz!
– Micsoda?
– Olvasd el ezt a nevet, és mondd meg, kit látsz ezen a fényképen!
Viktor térdei megroggyantak.
– Anya! – öntötték el szemét a könnyek, és húga nyakába borult.
– Ne sírj, ne sírj! – húzta meg a nadrágját Viktória kislánya, a két esztendős Xénia, aztán ő is sírva fakadt.
Most már hármasban sírtak-ríttak keservesen.
– Végre értem, miért nem leltük sehol mostanig – mondta Viktória. – Becsszó, már kezdtem azt hinni, megint Temesvárra költözött.
Ekkor egy kéz nehezedett a vállára.
– Bocsánat a zavarásért, maguk temesváriak?
Rongyos, ősz hajú öregasszony állt előtte.
– Biztos valami csavargó – gondolta a fiatalasszony, és kivett a re­tiküljéből néhány forintot. – Ezt magának adom, ezt meg gyertyára, és, kérem, mondjon el egy imát a halott lelki üdvéért.
– Rokonuk a megboldogult?
– Az édesanyám – borult Viktória a díszes sírkőre.
Hallgattak. A szeptemberi nap sugarai bágyadtan kandikáltak át a lombokon.
– És magának?
– Tessék? – rezzent fel az immár harminc felé járó Kis Viktor. – Maga még mindig itt van?
– Csak azt bátorkodom kérdezni, magának is rokona Kedves Viktória?
– Ej de kíváncsi! Igen, nekem is az édesanyám.
– És Viktornak neveznek – tegezte te le váratlanul az öregasszony. – Őt meg Viktóriának – mutatott a fiatalasszonyra –, ha nem tévedek.
– Stimmel, de honnan ismer maga bennünket?
– Hát csak onnan, hogy én vagyok… én vagyok…
A sovány, topis öregasszony hangja elfulladt, és elfehéredve kapaszkodott a sírkőbe.
– Hű, ez mindjárt elájul! – ugrott hozzá a fiatalember. – Biztos éhes a nénike. Mondja meg, kérem, hol lakik! Hazavihetjük, ha kívánja. Vagy vigyük inkább az orvoshoz? – nézett kérdően a húgára.

(Folytatjuk)