Hegyek helyett fodros felhők karcolják a dermedt eget,
Fehér paplanba csavart álmok, cirógatják a szelet.
Kicsavart vágyak záporoznak, s néha gyilkos jégeső,
Lelki virágok, testi gyümölcsök véreznek, már késő.
A táj még álmos, szendereg, egy csermely patakká riad,
Egy felhő, lengén ing, a partra rálegyint, álmod hidat.
S társai lomhán elhúznak Keletre, fellángol a Nap,
Tocsog-locsog a hab, szivárványnak ez lesz a vasárnap.

Ahány madárfütty, tízszer annyi fűszál serken, kész tenger,
Smaragdzöld víz és ég között, bárka ring, teng-leng a kender.
Terhes délibáb égre repül, fordított világot szül,
Holdon ül, hegyekről szövi álmait szemérmetlenül.
Keményre taposva, kötésig a porban, kóbor kutya
Körbeugatja a Holdat, övé a sok retyerutya.
Fönn a fényességben, váltott lovak fújnak, füstölögnek,
Csattogó patáik a csillagok, nappal nyerítenek.

Repülnék tehozzád, ha lennének szárnyaim, álmaim,
Az életben minden csak átmenet, most értem tanaim.
Hittem, hogy a horizonton túl a határ csak bennem van,
Kerestem mély tengerárkokban, és hullócsillagokban.
Végtelen csak egy pillanat, s a következő pillanat
Egy újabb végtelen, és minden véges csak egy illanat.
Végtelen felhők közül pillantok ki, a gulya legel,
Hullámzó aranykalász mosolyog, itt az újabb reggel.

(Bukarest, 2018. július 19.)