– Beszélgetés Fábián Enikő színművésszel, az idei Interetnikai Színházi Fesztivál kapcsán –

November elején rendezték meg Szatmárnémetiben az Interetnikai Színházi Fesztivált, melynek nyitóelőadásaként Fridrich Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című darabját adta elő a nagyváradi Szigligeti Társulat. A darab főszerepét a brassói születésű Fábián Enikő alakította, akivel a napokban a nagysikerű előadásról, valamint a művésznő negyven éves színészi pályájáról beszélgettünk.

– Olvasom az egyik közösségi oldalon, hogy idén, november 4-én a váradi Szigligeti Társulat utoljára mutatta be Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című darabját, melyben te Claire Zachanassian szerepét játszottad. Mi ennek az oka ?

– Ezt én is megkérdeztem, ugyanis szép sikerrel játszottuk az előadást nov. 2-án Nagyváradon is, mert, hogy Szatmáron telt ház volt és nagy siker ez természetes, hiszen fesztiválnyitó előadás volt. Összesen 12-szer játszottuk egy év alatt, tavaly november 17-én volt a bemutató. Technikailag elég nehéz a produkció: forgószínpad, fel-le mozgó falak alkotják a díszletet, néha öt is mozog egyszerre, ezért csak olyan színházakba vihető, ahol ez a felszereltség megvan. Ráadásul benne van az egész társulat. Eddig Szatmár volt az egyetlen kiszállásunk. Közben jönnek az újabb produkciók, vendégelőadások mindeniknek hely kell és csak egy színházunk van! Tehát helyszűke miatt Az öreg hölgy most már leállt. Örüljünk, hogy megért 12 előadást, szép sikerrel!

– Valamikor a „mi időnkben” Dürrenmatt emblematikus darabját úgy minősítették, mint a kapitalizmus „pellengére állításának” mesterművét. Változott-e azóta a közvélemény olvasata, illetve mit üzen a Novák Eszter-rendezte produkció a mai nézőnek?

– Azóta sokat változott a világ, a diktatúra után fellélegeztünk, azt hittük, hogy nincs többé rabság, minden jóra fordul és nem lesz többé „ember embernek farkasa”, de tévedtünk. Az emberiség még inkább kifordulni látszik önmagából, a globalizmus világméreteket ölt és az egyén a maga apróságában egyre kiszolgáltatottabbá válik! Csak a PÉNZ ural mindent. Dürrenmatt darabja aktuálisabb mint valaha. Óriási hatalomra tesz szert az, akinél a pénz van. Élet-halál urává válik! Bosszúját is kitöltheti, nem csak egy kisváros, hanem akár országok, nemzetek fölött is – az igazság nevében Istent játszva! Claire Zachanassian mondja a darabban „Minden megvásárolható!” A polgármester első vehemens tiltakozására pedig: „Én ráérek, nekem van időm!” és beigazolódik. A kisváros a felajánlott egymilliárd tudatában, a felvett hitelektől úgy eladósodik, hogy kénytelenek megölni Alfred Illt, így mentve meg önmagukat és a várost! Cselekedetüket pedig az IGAZSÁG nevében- felkiálltással igazolják!
Hatalmas igazságot fogalmaz meg és mutat fel a darabjában Dürrenmatt, miközben érdekes mód Claire-t és Alfrédet felmenti bűnük alól, akik egy megtisztulási folyamaton mennek át a darab folyamán és akárcsak Romeó és Júlia, a halálban egyesülnek. Milyen furcsa, kegyetlen életutat kell bejárniuk, hogy ez teljesüljön. Balladisztikus! Szerelmük az utolsó találkozásukkor, a búcsú pillanatában érik be és a halálban teljesedik ki, mert Claire is eltemetkezik, Alfreddal együtt Capri szigetén. Gyönyörű, furcsa, de egyben kegyetlen és nehéz darab! Óriási, megtisztelő feladat volt számomra és ifj. Kovács Levente számára is, aki ezzel a szereppel pályájának 30. évfordulóját ünnepelte. Elragadtatással kell beszélnem arról az odaadó munkáról és hozzáállásról is amit a kollégáim – az egész társulat – tanúsított az előadás elkészítése folyamán. A profizmus magasiskolája volt Novák Eszter rendező vezetésével és Dimény Levente kollégánk koreográfiájával kiteljesítve. Öröm volt minden próba, vitákkal, kisebb-nagyobb összekapásokkal együtt, ami elkerülhetetlen egy alkotói munka során. A lényeg a végeredmény, és úgy érzem, a közönség vastapsa is bizonyítja, hogy sikerült! Ezért is kár, hogy többé nem játszuk!

– Úgy tudom, ezzel az utolsó bemutatóval egyidőben a te életedben is lezárult egy fejezet, ugyanis nemrég nyugalomba vonultál. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy számodra végképp „lehullott a függöny”, mégis úgy gondolom, ilyenkor az ember önkéntelen be-benéz pályája „visszapillantó tükrébe”. Mit lát Fábián Enikő ebben a tükörben?

– Egy hullámvasúton robogó csodaszép pályát, amelyben több volt a hegy, mint a völgy! Visszapillantva rá József Attilát idézve: ….. ”el-el nézem, hogy szállnak fényes ablakok/ a lengedező szösz-sötétben,/ Igy iramlanak örök éjben/ kivilágított nappalok/ s én állok minden fülke-fényben,/ és könyöklök és hallgatok.”

– Brassóban születtél és az akkori Unirea líceum magyar tagozatán érettségiztél. Enyhén szólva, a Cenk alatti város soha nem volt a magyar nyelvű színjátszás fellegvára, hogy társulatokról, színészképzésről ne is szóljak. Belőled mégis színművész lett, és nem is akármilyen kaliberű. Mi volt a kezdeti indíttatás, a döntő „löket”, mely lépteidet a színi pálya felé irányította? Ki/kik bíztattak, támogattak elhatározásodban?

– Hát…..lehet , hogy nem volt Brassó a magyar sz\njászás fellegvára, de a sepsiszentgyörgyi színháznak bérlete volt a városban és színjátszócsoport is működött a Magyar Dalárda mellett a Redutban, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Most épp nincs, kár, de amikor én diák voltam még volt és ez a két csapat is segített a színire való felkészülésemben. Tízedik osztálytól már tudatosan készültem, ezért beíratkoztam a dalárdába, hogy képezzem az énekhangomat, amiben Klára Mária karvezető külön is segített. XII. osztálytól átiratkoztam a színjátszócsoportba, ahol az akkori vezető, Péterfy Lajos színművész rögtön mélyvízbe dobott, kiosztva rám G. Lorca: Csodálatos vargáné címszerepét, bíztatva a felvételire. Muzikális családban születtem, sokat olvastunk, verset mondtunk, énekeltünk. Iskolabérletem volt a színházba. Mindig a művészetek vonzottak. Óvodásként balettre, elemiben talajtornára, néptánccsoportba választottak, festettem. Egy képem megjelen a Napsugárban is. Ötödik osztályban már szavalóversenyt nyertem, de az itt elszenvedett lámpaláz miatt többé nem mertem kiállni XI. osztályos koromig, amikoris jelentkezett bennem a „szeretném magam megmutatni”-kényszere, mert már tudatosult bennem, hogy a színire való felkészülés érdekében vállalnom kell a közönséggel való találkozást. A líceumban a legendás hírű néhai dr. Szikszay Jenő – a dikatatúra áldozata – volt az osztályfőnököm, magyar és lélektan tanárom. Ő is egyengette az útamat, feladatokat adott, irányított, bíztatott. Tőle tanultuk az ékes magyar nyelv művelésének szükségességét. Tiz vers megtanulásáért, vagy harminc népdalért kaptunk egy tízest. Az órákat román himnusz éneklése helyett magyar népdallal kezdtük. Felvállalva, bátran mélyítette bennünk a magyarságtudatot, a nemzethez, szülőföldhöz való hűséget, ragaszkodást, az anyanyelv megtartását megmaradásunkért. Felbecsülhetetlen útravalót kaptam tőle, mint hamubasült pogácsát, abban a bizonyos tarisznyában. Áldott legyen az emléke! XII. osztályban, már felkészítőre is jártam Sepsiszentgyörgyre Balázs Éva szinművészhez. Ezzel együtt, talán lámpalázam, de lehet a kevés hely miatt is, az első felvételim nem sikerült. Nem volt időm keseregni, mert Balázs Éva ajánlására felvettek a szentgyörgyi szinházhoz segédszínésznek, ami jó inasiskolának bizonyult a második sikeres felvételi vizsgámhoz.

– Mit adott neked Marosvásárhely? Kik voltak mestereid az egyetemen, példaképeid a „világot jelentő deszkákon”?

– Marosvásárhelyen csodálatos főiskolai évek következtek, remek tanári kar volt. Mindent szerettem amit tanítottak és ami a mesterségbeli tudásunkat gyarapította, legyen az gyakorlati vagy elméleti tantárgy. Első évben egy fél óra hiányzásom sem volt, nem akartam semmiről lemaradni! Imádtam a mozgásórákat: balettet, társasági- és kortáncokat, akrobatikát, színpadi mozgást, esést, vívást stb. Selyem Ildikó és meghívott tanárok vezetésével. Ferenczy István volt az osztályvezető tanárunk, tőle színészmesterséget tanultunk, harmadévtől pedig átvett a rektorunk, Tompa Miklós – a Mester – akinek kisujjában volt a szakma. Tátott szájjal hallgattuk ahogyan mesélt, magyarázott, mutogatott. Óriási tudása volt, nem lehetett megúnni! Rengeteget tanultunk tőle! Híres volt arról, hogy nincs időérzéke. Hozzá kapcsolódik az az anekdóta is, hogy egy Stúdióbeli próba alkalmával szól neki az ügyelő:
– Mester, ideje lenne elengedni a diákokat!
– Hány óra van?
– Három óra, Mester!
– Jó, adj nekik egy ebédszünetet!
– De, éjszaka három van, Mester!
Kovács Levente tanár úrral improvizációs gyakorlatokat végeztünk, játékosságra, egymásra figyelésre, csapatmunkára tanított. Nagyon szerettük. Ő rendezte meg nekünk az egyik vizsgaelőadásunkat, az első musicalt a főiskolán – Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem – amiben főszerepet alakítottam. Késöbb pályámon tőle kaptam mondhatni a legszebb, legnagyobb szerepeket. Másik legfontosabb tanárunk, Illyés Kinga a művészi beszédet tanította. Végtelenül igényes és szigorú volt, szerettem és féltem is tőle. Nagyon magasra tette a mércét, de megérte! Vele készítettem el az első egyéni műsoromat Az idő körei – t, amit harmadév végén már közönség elé is vihettem. Késöbb, 1983-ban Bákóban, már váradi szinésznőként első díjat nyertem vele, az előadóműsorok országos fesztiválján. Szerettem Oláh Tibor drámairodalom és Béres András filozófia óráit is. Egyszóval imádtam a főiskolát pedig rengeteg szöveget kellett beszedni nap mint nap és még katonaságot is végeztünk minden héten egy nap reggel héttől háromig és első és harmad év végén három hetet a vakációból.

– Hosszú és termékeny pályafutásod során melyik volt az a szerep, melyről úgy érzed, hogy tökéletesen rád illett, melyben szinte nem is kellett alakítanod a szereplőt, hanem csak önmagadat adnod?

Erre a legnehezebb röviden válaszolni, mert elmondhatom, hogy nem is volt olyan szerepem amit nem szerettem volna. A kicsi szerep is kihívás, úgy kell megcsinálni, hogy ha villanásnyi is, akkor is emlékezzenek rá. A nagy szerep meg sokszor beteggé tesz, annyit kell dolgoznod, agyalnod, rágódnod rajta, azzal kelsz, fekszel, álmodsz, vele élsz, nem enged el amig meg nem fejtetted és teljesen eggyé nem olvadtál vele. Te leszel Ő, Ő meg te. Teljesen átalakulok, úgy gondolkodok, úgy mozgok, úgy viselkedem, úgy beszélek, nevetek mint a szerep és mégis én is vagyok, mert általam válik láthatóvá, valós személlyé, vagyis én keltem életre. Én úgy szoktam mondani, hogy önmagam nyersanyaga vagyok. Eljutni egy közös nevezőre, olyan mint egy kutatás, felér egy detektívregénnyel, mint egy rejtvény, egy bűntény kiderítése, vagy egy matekfeladat megoldása. Teljes elmélyülést igényel, fantasztikus, szenzációs, nagyon érdekes, megrázó, meggyötrö, megindító folyamat, ami egyben felemel, megtisztít, meggyógyít – ez a katarzis! – ilyenkor veled lélegzik, örül, szenved és sír az egész közönség. Ritka színházi pillanat. Nekem volt részem benne, nem is egyszer, ezért talán elmondhatom, így, negyven év után, nem volt hiábavaló színésznek lennem!
Legkedvesebb szerepeim felsorolásából is következtetni lehet erre, annál is inkább, hogy szinte mindenikre elismerő kritikát, méltatást kaptam. 1981-ben végeztem és kerültem Nagyváradra, harmadmagammal az évfolyamról, Szetmiklósi Józseffel, akkori férjemmel és Fekete Károllyal. 1982-ben Szabó József (Odzsa) Tamási Ősvigasztalásának női főszerepét, Kispál Julát osztotta rám. Szerencsés dobbantás volt. Várad és a két hosszú turné alkalmával, egész Erdély közönsége megismert és szívébe fogadott! Sőt, elvittük Debrecenbe is, onnan pedig a debreceni színház égisze alatt Budapestre az egyetemi színpadra két előadással, hazai engedély nélkül. Természetesen kitudódott, hisz nagy sikere volt ott is. Cikkeztek róla, én megjelentem a Film Színház Muzsika cimlapján, így hazatérésünk után, nagy cirkusz lett belőle. Az előadást letiltották, szerencsére már ki volt játszva, Odzsa végleg áttelepedett Magyarországra, Bölöni Sándor, az akkori irodalmi titkárunk pedig öngyilkos lett a meghurcoltatások miatt. Debrecennel is bezárult a testvérvárosi kapcsolat. Engem szerencsére nem bántott senki. Az élet ment tovább, 83-ban eljátszhattam Arabellát Sütő Káin és Ábelében, Kovács Levente rendezésében. Most már csak sorolom, nem tudok választani, mindenik nagyon kedves volt, mindenik a gyermekem. Ha csak a legnagyobbakat említem, a teljesség igénye nélkül, az is sok: Lizzie – Az esőhozó ember, Heléna – Szentivánéji álom, Yvonne – Yvonne burgundi hercegnő, Mária, Jézus anyja – Rock passió – 90-ben, amikor első alkalommal törhet be vallási téma szinpadra, Aletta van der Maet – Téli zsoltár, Pia – Bűntény a kecskeszigeten, Kölyök – A padlásból, Bagira A dzsungel könyvéből, Boszorkány a Tündér Ilonában – mindhárom musical. Kitty – Anna Kareninában, Mása – A három nővérben, Gertrudis – a Bánk bánban, Erzsébet királynő – a Stuart Máriában, Mária királyné – Haldoklik a kiály Ionesco darabban, Antigoné – Antigoné New Yorkban, A makrancos hölgy – Katája, párhuzamosan a monomusical Lola Blau – Lolája, amiért első díjat kaptam a váradi Rövid Dráma Fesztiválon. Ismét Erzsébet királynő – az I. Erzsébet című darabban, Rickl Mária – Régimódi történetben, Adél – Üvegcipő, Anya – A fiúban, amiért alakítási díjat kaptam, Nagymama – A tangóban, Melitta – Egy szerelem három éjszakája és meg is érkeztünk Az öreg hölgyhöz. És a stúdióelőadások nagy szerepeit nem is említettem.

– Hogyan tud a színész az egyes – néha lényegesen eltérő – rendezői felfogásokhoz idomulni? Volt-e olyan szerep, mely egyáltalán nem passzolt egyéniségedhez, morális jellemedhez s ezért nem vállaltad fel?

– Mindig jól kijöttem a rendezőkkel. Ha volt is nézeteltérés igyekeztünk megoldani, megérteni egymást, kiegyezni. Beszélgetni kell, építően vitatkozni, érvelni, meggyőzni és elfogadni az ötleteket megoldásokat mindkét részről. Soha nem utasítottam el szerepet, nem is volt rá szükség. Amit kaptam igyekeztem megoldani, bármi is volt az, hiszen ez a dolgom. A színjátszás tényleg egy nagy játék, véresen komolyan kell venni, és hinni kell benne, hogy igaz legyen. Akárcsak a gyerekek, akik játék közben ösztönösen nagyon komolyan veszik a szerepüket, pedig tudják, hogy csak játék. Ez a legszebb benne.

– Mivel magyaráznád különös kötődésed Váradhoz és a Szigligeti Társulathoz?

– Azt hiszem, az elmondottak alapján már világos, mi köt Váradhoz és a Szigligeti Társulathoz! Az ország egyik legszebb színházában dolgozhattam négy évtizedig, és remélem még fogok! A város pedig szintén nagyon szép, légköre is művészi, a gyönyörű barokk és szecessziós paloták, a Körös, ahogyan átszeli a várost, Szent-László vára, Sas-palota, a Székesegyház, Kanonoksor. Mind a magyar múlt emlékei! Ha az ember negyven évig él egy helyen, egy városban, megismeri, kezdi magáénak érezni, hozzá nő, megszereti, főleg ha a sikereinek színtere!
De soha nem szünt meg kapcsolatom Brassóval, nem csak a szülői ház és édesnyám miatt (édesapámat korán elveszítettem), hanem azért is, mert második férjem, Dr Régeni István neves szűlész-nőgyógyász, itt volt főorvos és én minden szabadidőmben siettem haza hozzá. Távházasságban éltünk. Soha nem sikerült egy városhoz kötni az életünket. A 90-es évek elején szóba került Kolozsvár, intézkedtem, Tompa Gábor fel is vett volna, de az utolsó pillanatban István még sem volt hajlandó Brassóról lemondani. Igy én is Nagyaváradon maradtam, ahol szerettek és megbecsültek. Emiatt hivatalosan el is váltunk, de utána mégis kitartottunk egymás mellett, távkapcsolatban. Nekem nagy segítségemre volt, hogy ő továbbra is társam maradt, szabadon élhettem a pályámnak. Nagy fájdalmat és hiányt okozott sajnálatosan korai halála.

– Hogyan jellemeznéd nagy vonalakban a mai magyar színjátszást? Vannak-e, lesznek-e méltó utódlói a most eltünőben lévő színész-generációnak?

– A színház változó, izmusok mennek és jönnek, a mindenkori magyar színjátszás jellemzőit pedig hagyjuk a színházesztétákra, színháztörténészekre.
A színház örök! Voltak, vannak és lesznek színészek és lesz színház. A generációk egymást követik, egymástól tanulva, fejlődve tovább és fennmaradva addig, amíg az emberiség.

– Van-e olyan szerep, vagy egyéni produkció, melyről mindig is álmodtál, de valahogy nem jött össze eddig?

-Szerepálmom nem igazán volt, többet is kaptam annál, mint amiről álmodhattam. Egyetlen egy dologban van hiányérzetem: szerettem volna filmezni, de ez eddig nem igazán sikerült, egy-két epizódszerepet kivéve. Ezután több időm lesz, hátha sikerülni fog!

Kérdezett, B. Tomos Hajnal

1. Nászta Katalin:
   2022. november 26. 22:30

   Gratulálok, Enikő, ehhez az igazán gazdag, csodálatos pályához, amit befutottál. És a díjaidről még nem is beszéltél.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ