– Ne, bogdaposte,i jól vagyok. Különben sincs otthonom, hacsak az utcát nem tekintjük otthonnak.
– Maga tud románul? – csodálkozott rá Viktória.
– Tudok, ugyanis én is… Temesvárról származom.
– Szerencsétlen teremtés! – súgta oda Viktor a húgának. – Ne fogadjuk magunkhoz? Na, legalább egy kis időre. Hiszen földink, és úgy emlékeztet anyára. Képzeld el, ha ő kóborolna valahol étlen-szomjan Debrecen utcáin!
– Mi, ezt a büdös öreglányt? – fintorgott Viktória. – Én ugyan egy percre sem – súgta vissza ugyancsak félhangon.
Hanem az anyóka így is meghallotta, kiegyenesedett, és komoran elköszönt.
– Kár, én befogadtam volna – sajnálkozott a fiatalember. – Annál is inkább, mert temesvári lévén talán még anyát is ismerte.
– Bumm, erre nem gondoltam! Nénikém, visszajönne egy percre?
Az asszony visszaballagott.
– Bocsánat, csak azt szeretnénk még kérdezni, nem ismerte véletlenül az anyánkat, Kedves, illetve Kis Ferencnét?
– Dehogynem: éppen itt áll előtted – felelte némi vonakodás után halkan, keserűen.
A testvérek úgy meredtek rá, mintha éppen most szállt volna ki a sírjából.
– Lehetetlen! – rázta meg a fejét Viktória. – Kérem, ne ugrasson! Az ilyesmivel nem illik ám viccelni. Ő meghalt, és pont itt, ebbe a sírba temették.
– Az nem én vagyok. Kedvesnek Kedves, és a születési dátum is egyezik, de az egész csak véletlen egybeesés, és a fotó sem pontos, még ha hasonlítunk is egyben-másban egymásra. Esetleg, ha jobban megnéznél…
A fiatalasszony és Viktor is fokról fokra, tetőtől-talpig végigmustrálta az anyókát.
– Egy kicsit mintha tényleg hasonlítana anyánkra – bizonytalanodott el a fiatalember. – Különösen a hangja… Egy kulcskérdés! Hogy hívták, és hol dolgozott az apánk, ezt árulja el nekünk!
– A neve Chiş Francisc, és a rendőrségen szolgált, mint százados.
– Szabad? – hajtotta félre a nő ingblúzát Viktória.
Az öregasszony nyakán eper alakú anyajegy vöröslött. A testvérek anyjuk nyakába borultak, s most már az anya arca is dicsfényben tündökölt.
– Van, igen, mégis csak van Isten – tapogatta meg a nyakát Kis Viktor, ott, ahol az a bizonyos kereszt lógott valaha. – És most már valóban elmondhatom: haza jöttünk, itthon vagyunk.

Vége